Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a héten két várost is meglátogattam. Csütörtökön Guanajuatot, pénteken pedig Irapuatot.
Irapuatoban lakik Raúl, aki mellesleg vasárnap indul Veszprémbe. Azért mielőtt elment, gyorsan megmutatta nekem a várost, ahol él.
Irapuato mintegy 38 kilóméterre van Silaotól. A már említett forgalmas 45-ös úton dél felé haladva nagyjából 25 perc alatt értünk ide. Érdekes, hogy mindkét eddig megismert várostól nagyon eltérő a város hangulata.
A sétát a városi múzeum útba ejtésével kezdtük. Ebben a szűk utcában még a régi stílusú mexikói építészetet láthatjuk:
A múzeum belső udvara:
Akkor és most:
Leletek a Bajío régióból:
Ez a táblázat nagyon jól összefoglalja, hogy a spanyolok előtt milyen civilizációk, kultúrák voltak jelen a térségben:
Región El Bajíó:
Egy kép Lacinak:
A belvárosban, egy kilométeres sugarú körben – nem tévedés – hét templom van. Ebbe itt bementünk. Belépés után én nem vetettem keresztet, amit egy öreglány rögtön kiszúrt. Majdnem menekülöm kellett, annyira megbotránkozott. Az idősek elvakultan hisznek Istenben.
A múzeum és ez után az incidens után elgondolkoztam, és Raúlt is faggattam, hogy ugyan már hogyan egyeztetik össze a mély római katolikus vallást azzal a ténnyel, hogy azt a leigázó spanyolok terjesztették el. Előtte az ős civilizációknak a világon semmi közük nem volt a katolikus valláshoz. Az „új” vallás az őshonos civilizációhoz képest röpke 400-500 éve van csak jelen, de nyomtalanul felülírt és eltörölt mindent, amiben korábban hittek, és ami szerint éltek. És ma vakon hisznek benne, a lakosság 87,7%-a ugyanis római katolikus hit szerint él.
Egy egyszerű hasonlattal élve számomra ez olyan, mintha egy elképzelt Magyarországon a törökök a mai napig jelen lennének és mi mind muzulmánok lennénk, mondjuk úgy a lakosság 87%-a. Utólag, hogy a történelem így alakult, elképzelhetetlen lenne, nem igaz? Ebből látszik, hogy minden viszonylagos. A különböző kultúrák megismerésekor jön rá az ember, hogy milyen tényezők hogyan befolyásolnak egy nemzetet. Velünk is megtörténhetett volna és akkor számunkra is ez lenne a természetes. Nem értenénk, ha valaki azt kérdezi tőlünk, nem zavar hogy a népünk nem muzulmán hitű volt? Mint ahogy Raúl sem értette a kérdésemet…
Beszélgettünk még a származásról is, de igazán nem érdekli őket a dolog. Egy jó alaposan keveredett nép az övék. A képen Raúl:
Számomra a legérdekesebb ez a mozaik volt. Hihetetlen, hogy mennyire kifejező. Bal oldalon láthatóak az őslakók, vezetőikkel, isteneikkel, terményeikkel, javaikkal, jobb oldalon a spanyol hódítók, a vallásukkal, építészetükkel, vezetőikkel = hadvezérek. Középen az arcok a bőrszíneket és azok keveredését mutatják. Lent a született mesztic gyermekek:
Jó lenne érteni:
A parkokban a fák lombját mindenhol így nyírják:
A városháza:
Egy kisebb tér a városházán:
Hidalgo atya a Presidencia Municipal mennyezetén:
Visszaérve a főtérre, egy kis néptánc bemutatóba csöppentünk bele:
A séta innentől átváltott gasztronómiai bemutatóba. Először kipróbáltam a helyi fagylaltot. A kép bal oldalán a fehér folt szeretne lenni, de inkább a fagylaltosra koncentráltam. Én guanabanásat ettem, Raúl pedig mamey ízesítésűt. Ilyen gyümölcsöket otthon még nem láttam. Érdemes a google képek között rákeresni.
Még fel sem eszméltem a fagylalt okozta sokkból, jött a következő finomság, az esquites. Peti munkatársam mondta, hogy ezt kóstoljam meg. Nagy várakozással kezdtem neki a finomságnak, ami nem más, mint fehér kukorica (van vagy tizennemtudoménhányféle fajtája), epasote, egy kis chile és limon.
Nyammmm, Un vaso de esquite:
Most pedig megkérem gyengébb idegzetű olvasóimat, hogy álljanak meg itt, és olvassanak tovább inkább egy régebbi bejegyzést.
Ami most következik, az durva lesz.
Taco de tripa
Ha egy idegen országban van az ember, akkor mindent meg kell kóstolni. Mivel Raúl annyira lelkes vendéglátó volt, én pedig igyekeztem jó vendég lenni, nem akartam csalódást okozni, ezért csorgó nyállal belevágtam a pacalos taco elpusztításába. Jól megborítottam a legcsípősebb salsával. Lelassult körülöttem az idő, az utcán nagy forgalom volt, a levegő meleg, párás. Be kell, hogy valljam, itt már elfogott az az érzés, hogy ha Méhikó kellős közepén egy utcai árusnál vett pacalos tacot túlélek, akkor előttem nincs lehetetlen ebben az életben.
Hiszitek vagy sem, megettem az utolsó morzsáig. Nem mondom, hogy élveztem, de nagy élmény volt!
A sokk után autóval tettünk egy kört a felső tízezer lakóövezetében, ahol olyan haciendákat láttam, ahol külön biztonsági őr volt a kapuban, és veszprémi várkapu kismiska volt hozzájuk képest.
Elhaladtunk a bevásárlóközpontok előtt, ahol kiszúrtam egy ismerős márkajelzést. Áhh, C&A, jegyeztem meg. Raúl spanyol akcentusával visszakontrázott, Yeeees, Cheap and Ugly (ejtsd: csíp n ágli). Szerinte itt nem jó minőséget árulnak.
Végül betértünk egy – Ruben, az SAPs kolléga szavaival élve – fancy kávéházba, ahol legurítottunk egy finom kapucsínót, ami jól is jött a hazafelé úton, hiszen még vissza kellett vezetnem Silaoba.
Mielőtt elindultam, Raúl még beinvitált az otthonába, ahova közben megérkezett a családja is, kicsit még beszélgettünk, majd elbúcsúztunk, én pedig élményekkel feltöltődve tértem haza a szállodába, ahol egy kiadós alvással zártam ezt a nagyszerű pénteki napot.
