Jajj úgy élvezem én a strandot…

Mexikói utazásunkat pár napos Csendes-óceán parti strandolással zártuk.

Acapulco

Az útikönyv szerint Acapulco a külföldi nászutasok valamint az éves nyaralásukat töltő, kikapcsolódni vágyó mexikóiak egyik legfőbb úti célja. A várost az 1960-as években kapták fel igazán, amikor a hollywoodi sztárok magánházakban, éttermekben buliztak. John Wayne, Elvis, Marilyn Monroe és hasonló sztárok szórakozóhelye volt.

Acapulcóba érve a légkondis autóból kiszállva szinte mellbevágó volt a párás forróság. Bár szezonon kívül érkeztünk a városba, így is nyüzsgő tömeg és nagy forgalom fogadott minket. Az óceán part szállodát hamar megtaláltuk, és mint ahogy a recepciós is mondta, a szobánk az égben volt, a 15. emeleten. Mivel este érkeztünk meg a szálláshelyre, így az ablakon kitekintve a fényárban úszó öböl tárult a szemünk elé, melynek a látványa nem volt semmihez sem fogható.

Másnap reggel az égben fekvő birodalmunkból kinézve (nagyon magasan voltunk) a várt verőfényes napsütés helyett borús, párás idő fogadott minket.

No, gondoltuk ennyit a pancsolásról, a bícselésről meg a szánsájnról 🙁 És kicsit lelombozva mentünk le reggelizni. Miközben magunkhoz vettük a frissen facsart narancslevet, tejes hosszú kávét és mindenféle ínyencséget, örömmel láttuk, hogy az idő is kezd kivirulni.

Nyakunkba vettük lábunkat, és ha fürödni nem is tudtunk, de mezítláb sétáltunk egyet a parton.


Itt még cipőben.

A délutáni kényszerpihenőt követően (bővebben a következő bejegyzésben) elmentünk a La Cuebradához naplementét nézni…

… és ahol a sziklaugrók több mint 15 emelet magasságból vetik bele magukat a sziklás öbölben tajtékzó habokba. Mindezt naponta ötször, némi apróért. A fiatal fiúk bátorsága minden ide látogató turistát -köztük minket is- lenyűgözött.

Nem tudom, hogy történt-e már baleset, de reméltem, hogy nem akkor és ott véti el valamelyik ifjú az ugrást.

Ixtapa

Bícs sorozatunk következő állomása a festői szépségű “fiatal” turista paradicsom, Ixtapa volt.
Az oda vezető út kókuszpálma ültetvényekkel volt szegélyezve. Paradicsomi érzés.

Ixtapa nem is olyan régen még ugyanilyen kókusz ültetvény volt, mely a mexikói állam jóvoltából egy gondosan megtervezett, kivitelezett és fenntartott üdülőparadicsommá változott.

A szállásunk a parttól 2-300 méterre volt, de a hotel kertjében lévő medence a lustábbakat felmentette e rövidke séta alól is.

Másnap vízitaxival “áteveztünk” Ixtapa szigetre, amelyen többféle strand várja a turistákat:
– Korallos, gyűjtögetős halas nézegetős

– homokos, pihenős

– homokos jetskizős

Óceánparti pihenésünket egy naplementés, romantikázós sétával tettük emlékezetessé.

Ősi kultúrák nyomában

Ahogy a bejegyzésekből láthatjátok, számunkra az aktív kikapcsolódás az igazi pihenés. Bár nagyon szívesen töltünk el néhány órát a strandon, mégis időnk nagy részét arra szántuk, hogy megismerjük Mexikó múltját és a fennmaradt egyedülálló kulturális örökségét. Amit láttunk, lenyűgöző volt.

Tula de Allende
A tolték civilizáció fővárosa volt egykoron. Fénykorát i.u. 900 és 1150 között élte. /Mi ekkortájt foglaltunk hont, és fejlesztettük jurtáinkat. Nyilakkal lövöldöztünk ellenségeinkre és napi betevőnkre./ Ezt követően az északi megszállók, chichimekák elpusztították. A régészeti lelőhely Tulától 1,5 km-re északra fekszik egy magaslaton. A kiterjedése 14 km2.
Ennek töredékét lehet és tudtuk bejárni. Labdajáték teret, templomot és piramisokat láthattunk. A legfontosabb feltárt épület a Piramide B.

Templomának tetejét négy tolték harcos (Atlantisz) tartotta. Csak a harcosok állták ki az idő próbáját.

A külső fal féldomborművein prérifarkasokat, jaguárokat, szíveket kitépő sasokat valamint feltehetően Quetzalcoatlot (az azték mitológiában a tudás és tanulás istene) ábrázoló alakokat figyelhetünk meg.

Teotichuacán
Míg Európa sötét időszakát élte, a teotichuacáni kultúra fényesen ragyogott Közép-Amerikában.
Időszámításunk szerint 200 és 500 között élte fénykorát köszönhetően a Guatemalai Petén térségig nyúló kereskedelmi hálózatnak. Akkoriban 175 000 lakója volt a városnak. A város fő ütőerét a halottak útja (Avenida de los Muertos) adta. E széles, egyenes sugárutat vulkáni kőből rakták ki és csillagok alapján tájolták.

A halottak útját szertartási épületek és hatalmas piramisok szegélyezték. Pl. Tollas Kígyó temploma, Hold-piramis, Nap-piramis.

A négy kilométeres út legvégén Piramide de la Luna (Hold-piramis) emelkedik, mely királyi temetkezési hely. Több mint 100, magas, keskeny lépcsőfok vezet a csúcsra.

Az út mentén magasodik a Piramide del Sol (Nap-piramis) a világ harmadik legnagyobb piramisa. A 65 méter magas építmény alatt alagutak és barlangok hálózata húzódik, melyet az aztékok a világ szülőhelyének tartottak. Az építmény csúcsára 244 lépcsőfok vezet.

A piramisok művészi kőfaragásokat és színes falfestményeket rejtenek.

Cholula
Spanyol hódítók elől menekülő őslakosok alapították Cholulát, melynek helyén már korábban is azték vallási központ volt. A település centrumában állt a Gran Piramide de Tepanapa, Közép-Amerika legnagyobb piramisa, melyet napon szárított vályogtéglákból emeltek i.e. 300 és i.u. 700 között (1000 év alatt!). A spanyol hódítók megpróbálták lerombolni a piramist és tetejére egy templomot építettek: Iglesia de Nuestra Senora de los Remedios.

A tűzgyűrűt alkotó három vulkán közül kettő Cholulából is látható: Popocatepetl (5426 m) Iztaccíhuatl (5286 m). Sajnos az időjárás nem volt hozzánk kegyes, így a vulkánokat nem láttuk, de a róluk szóló legendát olvastuk, amely egy Popoca nevű szegény, de bátor fiatal és Mixtli mexikói uralkodó gyönyörű lányának szerelméről szól. Tragikus szerelmükből született a két vulkán: “füstölgő hegy” és az “alvó hölgy”

http://cienteccrastro.blogspot.hu/2008/06/luna-sobre-iztacchuatl.html

Érdekesség, hogy a mindennapokban a gyerek játékoknál megtalálható kereket a monumentális piramisok építésénél nem alkalmazták. A hatalmas kőtömböket csúsztatással “szállították”.

Városok, melyeket meglátogattunk

“Rövidke” utunk során az alábbi városokat néztük meg:

Santiago de Querétaro
Bahio régióban helyezkedik el, termékeny farmterületei miatt Új-Spanyolország egyik legfontosabb városává vált. 1531-ben alapították. Érdekesség, hogy 1867-ben itt ítélték lövészosztag általi halálra Habsburg Miksát. Hogy ezek a Habsburgok hova el nem jutottak? 1917-ben itt írták alá az alkotmányt.


Azték harcos, díszes öltözékben, bokáján jellegzetes kagyló csörgővel.


Utcakép a belvárosban.


A belváros ilyen szűk utcákkal tagolt, az utcákban árusok kínálják portékáikat. Gyöngyfűzésektől kerámiákon át színes szőttesekig minden van itt.

San Sebastián Bernal
Querétarotól 50 km-re északra helyezkedik el. Kisvárosi nyugalma, egyszerű éttermei és kézműves portékái miatt közkedvelt nem csak a turisták, de a környező települések lakói körében is. Az extrém sportok kedvelői a sziklamászás miatt látogatnak ide, mert a város mellett található a la Peña de Bernal, a világ harmadik legmagasabb, 350 m-es monolitja.


Raúl a fotográfus. Annyira belejött, hogy már minden turistát ő fotózott. Mondtam is neki, hogy ebből jobban megélne.


Hármasban a monolittal.


Csoportkép.


Én erővel próbáltam megszerezni a tequilás palackot, Marcsi női praktikát vetett be. Sajnos az öregen nem tudtunk kifogni, az üveget nem kaparintottuk meg.


Vendéglátóink a monolit előtt.


A hegymászó csapat.

Tequisquiapan
Bernalról hazafelé útba ejtettünk egy festői kisvárost, Tequisquiapant. A város este lévén kezdett éledezni. Mint mindenhol, itt is a fő tér megtelt emberekkel, hangos zenével, jó hangulattal.

Puebla
Mexikó három legmagasabb vulkánja, a Pico de Orizaba, a Popocatépetl, Iztaccíhuatl övezi. A geológiailag aktív tűzgyűrűben fekvő területet időnként földrengések rázzák meg.

A hétfőn is nyitva tartó Museo Amparo megtekintésével indítottuk napunkat.

Sajna a múzeumban nem lehetett fotózni, de higgyétek el, érdekes dolgokat láttunk. Ez a kép a belső udvarban készült.

Marcsi felolvassa az ide vágó részt a National-es útikönyvből.

Palacio Municipal

A Catedral de la Immaculada Concepcion és előtte a Plaza Principal szökőkútja.

Az egyik nevezetes helyi piac az el Parian, ahol édességeket és talaverai kézműves termékeket árusítanak.

Patzucuaro
A hegyi napfényben álmosan megbúvó városka már a XVI. század óta az őslakos kultúrák és népművészeti tárgyak központja. Kiváló mesteremberei ragyogó réz eszközöket, toll díszeket és maqueado-t (ebből itták az azték nemesek a keserű csokit) készítenek. Mi is vásároltunk néhány kézműves terméket: pénztárcát, sálat.

Guanajuato
Végül természetesen újra visszatértünk kedvenc városunkhoz, amit Marcsival közösen is bejártuk. Nem maradhatott ki a Callejón del Beso csókja sem (köszönet Andinak a tippért!).

Marcsit a települések kisvárosi bája fogta meg leginkább. Mivel minden városkának közel azonos a felépítése – középpontban egy főtérrel, zocalóval- így elég könnyű tájékozódni az utcák rengetegében. Az átlag közül Puebla kiemelkedett a rendezett utcácskáival, ahol sikerült ötvözni a fejlett közlekedési rendszert a történelmi belváros egyedi vonásaival.
Nekem nagyon tetszett Bernal. Az egyesek szerint UFO energiapontnak tartott monolit misztikus atmoszférát kölcsönöz a kisvárosnak.
A két hónap alatt nem találkoztam két egyforma hangulatú várossal, ami inspirál, hogy még többet lássunk Mexicóból… Ide egyszer még biztosan visszatérnünk!

“Ha már ott vagy, kóstolj meg mindent!”

– hallottuk tőletek nem egyszer… Igyekeztünk betartani a fogadalmat.

Íme, azok az ételek, amiket a kirándulásunk során megkóstoltunk:

Querétaroban a belvárosi sétában megfáradva betértünk egy kedves kis étterembe, amit Gorditas el Portalnak hívnak. Nem véletlenül. A helyi specialitás a gorditas de migajas de puerco (durvára mixelt kukoricából készült lepény, amibe különféle töltelékeket halmoznak).

Raul, kedves felesége és a gorditas. Ja, és kaptunk egy pohárka üdítőt is (mamey gyümölcs leve).

Még ezen a napon házigazdáink, Raul sógora és sógornője jóvoltából megkóstolhattuk az egyik legkülönlegesebb csemegét, a kaviár különlegességével és árával vetekedő escamoles-t.

De mi lehet az az escamoles? A cracked.com szerint a 6. leggusztustalanabb étel a világon, de szerintünk különleges és finom volt!

Senki? Lelövöm a poént, az escamoles a fekete Liometopum óriáshangya tojása.
Érdekességképpen az eredeti cracked.com cikk, és magyar fordítása.

Az egzotikus ételek sora itt még nem ért véget. Másnap reggelire barbacoá-t ettünk (pácolt, majd kaktusz levélben 24 órán keresztül párolt bárány hús), montalayo (bárány belsőség) és moronga (sült bárány vér) kíséretében. Még én, a szuperfinnyás városi gyerek is megkóstoltam. A bárány isteni volt!

Jó is volt, hogy ilyen tartalmas reggelit kaptunk, ugyanis legközelebb csak Pueblában, a National Geographic könyv által ajánlott hangulatos étteremben, a Fonda De Santa Clarában ettünk.

Korán érkeztünk, a miénken kívül talán egy asztal volt csak foglalt.

Jobb helyeken a rendelés után automatikusan kapsz előételt. Egy kis tortilla chips és salsa. Jamaica és Naranja italokkal oltottuk szomjunkat.

Itt megkóstoltuk a pueblai különlegességet, a tinga poblaná-t (sertéshús szószban) és a manchamantel-t (csirke paradicsomos szószban).

Másnap még itt Pueblában a főtéren bementünk egy csendes kis étterembe, az Anti Fonda China Pobla nevű helyre, hogy megkóstoljuk a mole-t.

Szerencsére a pincér hozott egy kis kóstolót, ami alapján Marcsi is el tudta dönteni, hogy inkább nem kér. Jól hangzik, hogy csokoládé is van benne, de valahogy számunkra az összkép mégsem volt olyan jó. (Én már Guanajuatoban megkóstoltam Pedro molé-jét, nekem már az sem ízlett)

Én biztonsági játékot játszottam, csirkés sült tacot ettem, Marcsi pedig marhahúst evett kukorica lepénnyel. Hosszú volt még az út Acapulcóig…

Acapulcóban a Lonely Planet könyv ajánlását követtük. Az El Cabrito étteremben az általam választott tacos de camaron letaszította a trónról az addigi címvédőt, a tortát. Számomra ez a legfinomabb mexikói étel. Marcsi fajitas de pollo-t evett (zöldséges csirke).

Ixtapába menet a felejthetetlen tengerparti út mentén láttunk egy éttermet.

Gondoltuk, hogy itt biztosan friss tengeri herkentyűt kapunk, úgyhogy be is néztünk. El Mirador volt a hely neve.

Sajnos angol nyelvű étlap nem volt, és a pincér lány sem beszélt angolul, úgyhogy ráböktünk valamire az étlapon. Én ismét rákot, Marcsi pedig polipot evett, A la diabla. Nem tudom, hogy hogyan történt, de csak a rendelés után esett le mindkettőnknek, hogy a diablo poklot jelent és hogy az ételünk baromi csípős lesz. Én szerencsésebb voltam, mert a rák páncélja kapta a fűszer túladagolást. Marcsin viszont csak 1 kiló lime enyhítő hatása segített.

Ha már egész úton kókuszpálmák mellett jöttünk, természetesen nem hagytuk ki a valóban 100%-os kókuszlevet sem. Az íze nem épp olyan, mint amit az ember vár: üdítő, kicsit fanyar és alig kókuszos jellegű.

Ixtapában kirándultunk egyet az Ixtapa szigetre, ahol mindenféle technikai segítség nélkül (nincs villany, gáz, víz) készítik el az ételeket. Így igazán eredeti elkészítési módokat találhatunk.

A szigeten aranyáron megismételtük a rákos taco-t, de valahogy az acapulcóit nem sikerült utolérni.

Este Zihuanetejoba mentünk piacozni. Ha már ott voltunk, betértünk a Restaurant El Aboritoba, ahol kellemes kiszolgálás mellett Marcsi tengeri mixet evett…

…én pedig quesadillas de camaronest.

Pedro többször is megjegyezte, hogy büszke ránk, mert mindent megkóstoltunk. Azt hiszem ez a kis összeállítás is bizonyítja, hogy nem vallottunk szégyent a kóstolás terén. A mexikói ételek valóban nagyon finomak! Sem Marcsinak sem nekem nem volt semmi gondom ez alatt az egy hét alatt. El kell menni az ország különböző területeire, mert mindenhol megvan a jellegzetes elkészítési mód. A különleges hozzávalók nagyon ízletessé teszik egy-egy tájegység ételeit. Hiányozni fog ez a sok finomság, a kedves kiszolgálás.
A magyarokról mondják, hogy vendégszeretők… Szerintem ez a közhely eléggé elavult. Én már jó néhány helyen jártam, és bizony sok helyen vendégszeretőbbek nálunk. Ideje újra tenni azért, hogy rászolgáljunk a hírnevünkre.

És végül Tuza barátunk kedvéért egy könnyen elkészíthető, nálunk is könnyen beszerezhető és általunk már kipróbált étel receptje:

Escamoles

Hozzávalók:
1-1,5 kg hangyatojás (L-XL méretben)
olivalolaj
2 nagy fej vöröshagyma

bors
1 nagy csokor petrezselyem zöldje

Elkészítés: a felhevített olivaolajon megpirítjuk a hangyatojásokat. Ez a művelet eltarthat (tojásmérettől függően) 10-15 percig is. Amikor már megcsapja orrunkat a sült tojás mámorító illata, rátesszük a durvára vágott vöröshagymát, majd a petrezselyemzöldjét. Végül meghintjük sóval és borssal- ízlés szerint. Tortillába tekerve, chili szósszal és bab pürével tálaljuk.

Kirándulás útvonal

A hosszú estéken át összegúglizott végtelen számú tervezet közül az alábbi útvonalat választottuk a jól megérdemelt szabadság eltöltéséhez:

1. nap Silao, Irapuato, Querétaro, San Juan del Río, Pena de Bernal, Tequisquiapan, San Juan del Río
2. nap San Juan del Río, Tula de Allende, Teotichuacan, Puebla
3. nap Puebla, Cholula, Acapulco
4. nap Acapulco, Ixtapa
5. nap Ixtapa
6. nap Ixtapa
7. nap Ixtapa, Guanajuato
8. nap Guanajuato, Leon reptér

Ez az útvonal összesen közel 2000 km autózást jelent, főként fizetős, elvileg jó minőségű úton.
Az útvonal a 30 szövetségi államból 9-en keresztül halad: Guanajuato, Queretaro, Mexico, Hidalgo, Tlaxcala, Puebla, Morelos, Guerrero, Michoacán.
Mondhatnánk, hogy Mexikó egy harmadát bejártuk, de azért ez közel sem igaz. Elképesztően sok itt a látnivaló. Eric és Karen a http://trans-americas.com blog szerzői 18 hónapon át utaztak Mexikóban, majdnem 25 ezer mérföldet tettek meg. Erre már lehet azt mondani, hogy sokat láttak az országból! Szívesen élnék én is ilyen életet!

A következő bejegyzésekben témakörökre bontva megismerhetitek az utazásunk legszebb és legrosszabb pillanatait is!

Marcsi Mexikóba megy…

Elérkezett az idő, hogy én is beszámoljak Mexikóba érkezésemről…Bár csak azt mondhatnám, hogy “nem lesz hosszú a blog bejegyzés, mert minden rendben zajlott”, de sajnos (?) nem így történt.

Szóval egy csütörtöki csípős hajnalon, úgy két óra magasságában Marcsika fogta a kis bőröndjét és megindult a nagy útra. Vegyes érzésekkel csuktam be magam mögött a kis lakásunk ajtaját, mert még soha sem utaztam ilyen távolra egyedül. Másfelől már nagyon vártam, hogy Bali arcát élőben és nem csak skypon keresztül lássam.

Szóval miután kivittem Herendre az autót- mert ugye fő a biztonság, nehogy a csillag után az egész autónak lába keljen…- Balázs Apukájával elindultunk a Liszt Ferenc Airportra. Azt hittem, hogy a korai időpont miatt majd alig lézengenek emberek a reptéren, de nagyot tévedtem. Az embersereglet úgy hatott, mintha mindenki most akarna elutazni kis Hazánkból… Átvágtunk a tömegen, mely idővel még inkább sokasodott- és becsomagoltattuk a kis bőröndömet. Persze nem lennénk Magyarisztánban, ha a bőröndcsomagolósbácsi nem az alábbi szép szavakkal engedett volna utamra 1700 forintért (!) cserében. Meg mertem kérni,hogy a bőröndöm kihúzható fogantyúját ugyan már legyen kedves szabadon hagyni, mire konkrétan rám förmedt: majd ő azt tudja, hogyan kell és különben is: ezt csinálja immár 16 éve és ne legyek már ilyen mérhetetlenül önző, hogy a pakoló munkásokra nem gondolván a másik fogantyú szabadon hagyását nem kérem alapból…. No, ezt már nem hagyhattam szó nélkül és megköszöntem neki, hogy ily kedves szavakkal bocsát el Magyarországról.

Ezt követően a csomagom feladása és a becsekkolás zökkenőmentesen zajlott, majd egy óra várakozás után beszállhattam a Boeing 737-800-ba, mely fél 7 körül szállt fel és vett irányt Amszterdam felé, ahol fél 9 körül landoltunk, esőben. Még a gépen összehaverkodtam egy 12-13 év körüli kissráccal, aki minden évben megteszi a Budapest- Monterrey (Mexikó) távot, hol egyedül, hol családdal. A nyarat ő bizony a mexicói rokonoknál tölti. Erre szokták azt mondani “de sz.r neki”. Most egyedül utazott, illetve kiskorú lévén a személyzet pesztrálta, így arra vonatkozó reményeim szerte is foszlottak, hogy segít nekem eligazodni a  rengetegben (leszállást követően elvezették egy külön terembe, ahol egészen a következő repcsi indulásáig elszórakoztatta a repülőtársaság).

Magamra maradva gondoltam sétálgatással és nézelődéssel ütöm el a csatlakozásig hátra lévő 5 órát. Amúgy ugyan azon útvonalon utaztam, mint anno Bali. Ezért is nem ragozom ezt tovább, fél 3-kor elhagytam Amszterdamot és Mexikó city felé vettem az irányt 400 útitársammal egyetemben egy Boeing 747-400 fedélzetén. Az út a magamfajta antitechnik embernek viszonylag unalmasan telt. Persze kipróbáltam a fedélzeti szórakoztató elemeket (és nem azért, mert Balázs javasolta, vagy ilyesmi, hanem mert KI AKARTAM próbálni, mert annyira izgi…). Szóval én nem világot mentettem Tom Cruissal, hanem egy bogár rettentően izgalmas életét követtem le, úgy másfél órában. Persze előtte és utána is ettem. Mert a gépen mindig etetnek…Mindennel. Hol egy kis nasi mandula, hol egy pasta, hol pedig gyümölcs. A hozzám hasonlóan nagyétkű emberek már csak azért is várják a leszállás pillanatát, mert kezdenek bepánikolni attól, hogy újra enni kell:-) Aludni sajna nem tudtam a gépen. A két szomszédom közül az egyik az engemaztánsemminemzavarlondonicsajszi volt, aki 0-24-ben evett, vagy ivott, vagy a leglehetetlenebb pózokban aludt. Másik útitársam egy indiai férfi volt, indiai szagokkal, aki 10 napra utazott Mexicóba. Megjegyzem: szerintem drogfutár volt a csávó, mert a National Geographicon korábban látott “Rács mögött” sorozatban szereplő egyének minden tipikus vonását hozta (1. minek utazik valaki kétszer annyit, mint én, csupán 10 nap kedvéért? 2. ha a légi utas kísérő hozzá szólt, totál zavartan viselkedett, hebegett-habogott, 3. tőlem kérdezte, hogy mit kell a bevándorlási papír ezen és ezen részébe írni, Tőlem?? Érted, aki alig makog valamit angolul, ő meg elvileg angol gyarmati ország szülötte… Gyanús volt, nagyon gyanús…)

No de röpke 12 órás út után meg is érkeztem Mexicó citybe. Helyi idő: 19:10. Csatlakozásom indulása: 20:10. Közben meg kellett ejtenem a következőket: bevándorlási papír igazoltatása, csomag felvétele, vámvizsgálat, csomag leadása, majd kisvasúttal átmenni a Terminal2-re, ahonnan a belföldi csatlakozásom indult (volna…). Ekkor még lelkes voltam és optimista. Gyorsan haladt minden, kedves (!!! a magyar csomagolós bácsinak elmondom még egyszer,nyomatékosan: KEDVES) mexicói vámőr fogadott, majd 180 napra bebocsátást nyertem csudálatos országukba. Csomagommal a vámvizsgálati sorba beálltam és erősen aggódtam: csak ki ne kelljen nyitnom a bőröndöt… Na, nem azért, mert valamit rejtegettem volna, hanem mert azért elég nehéz lett volna spanyolul elmagyaráznom, hogy miért pihen a bőröndömben kb. 3 liter tömény, 15 tábla csoki, pezsgő, 2 üveg bor és egyéb, non food szuvenír. Jah és 3-4 db ruhanemű… (Persze erre az esetre is volt Balinak egy ötlete: ha ki akarják dobatni velem a cuccot, akkor egyem/igyam meg. Na ez a hehehehehehehe kategória. )

De hála az égnek, zöld utat kaptam. Csomag újra lead, majd irány kisvasúttal a Terminál2. Hiába volt gyors a belépésem az országba, sajnos a 20:10-es csatlakozást lekéstem… Na, ekkor még nem pánikoltam (mondom: MÉG NEM…), mert Amszterdamban rákérdeztem- gyanítván, hogy kevés lesz az az egy óra ahhoz, hogy elérjem a csatit- mi van akkor, ha nem érem el a leoni átszállást? Megnyugtattak: semmi gond, a következő járatra adnak jegyet.

Szóval csatlakozás lekésve, mi ilyenkor a teendő? A kezdőknek mondom: az információs pultot felejtsék el!!! Oda mindig olyan embert ültetnek, aki 1. nem beszél semmilyen nyelvet (gyakran még a sajátját sem…), 2. általában férfi, akiben a segítőkészség és együttérzés szemernyi szikrája van csak meg, az is valahol mélyen (elnézést a kivételektől!!!- persze az összes ismerősöm kivétel!!!), 3. azért ültették oda, mert nem volt jobb dolga. Na, ezt az embert el kell kerülni. Én nem így tettem, így az életemből el is ment röpke 15 perc a semmire. Tovább állva az információs pulttól információ nélkül, megkerestem az Aeromexico irodáját, mert a jegyem az ő járatukra szólt. Ekkor 20:20 helyi idő szerint. Ott kedvesen megnyugtattak: no problemo, több lehetőségem is van. I. lehetőség: visszavonatozok a terminál1-re, ahol megkeresem a KLM irodát, ahol díjmentesen lesznek kedvesek cserélni a jegyemet, II. lehetőség: díj ellenében egy másik ablaknál az Aeromexico cseréli a jegyemet a következő járatra. Te melyiket választottad volna, ha tök egyedül állsz a világ egyik legnagyobb városának gigantikus, több terminálos repterén este 20:40 kor? Nos, én a “díjellenébenjegyetcserélünk” megoldás mellett döntöttem. irány az X. ablak, ahol a néni rettentően kedvesen, tört angolsággal elmondta, hogy ezt bizony buktam, mert ma már nincs járat Leonba…. Menjek át a KLM irodába (tudjátok: Terminál1, kisvasúttal Mexicóvároson át) és kérjek új jegyet a holnapi első gépre. A HOLNAPI első gépre. És addig??? Na, itt már folyamatos vonalban voltam Balival és közöltem: itt ragadtam. Az otthonom közel 11 000 km-re a hátam mögött, egy óceán választ el, ő meg ugyan 5 órányi autóútra tőlem, így hát pillanatnyilag magam vagyok a sok-sok reptéren alvó, gyanúsan sötét bőrű és “tutiengemmegtámadniakaró”- amigo között. Ismét a kérdés: Te mit tettél volna? Balitól és Pedro kollégájától jött egy nagyon kreatív ötlet: keressek egy buszt, vegyek rá jegyet és menjek el Queretaroba, ami kb. fél úton van Mexico city és Silao között. Mire én oda érek, ők is ott lesznek autóval. Persze ez így nagyon egyszerűen hangzik, de képzeljétek csak el: ott állsz a reptéren, azt sem tudod, hogy fiú vagy-e vagy lány, ezer ember vesz körül, folyamatosan az útleveleden és a pénztárcádon tartod a kezed… Némi biztonságot adott ugyan, hogy kb. 20 méterenként rendőrök álltak mindenhol, így eszem ágában sem volt elhagyni a reptér területét!!! De nem ám! Fogtam magam és elhatároztam: megalszok egy reptéri hotelben, kerüljön bármibe….. Ezt közöltem Baliékkal is, akik közben kimentek a leoni reptérre a csomagomért, gondolván: ha én nem értem el Leonba, hátha a csomagom igen. Persze nem így volt, hisz a csomagom sem tudott ennyi idő alatt végig futni a rendszeren, így az is még Mexico cityben dekkolt.

Még egy erőtlen próbálkozást tettem a KLM iroda felkeresésére (tudjátok: kisvasút az éjszakában, Terminál1, keresgélés a rossz arcok figyelmének kereszttüzében, stb, stb, stb), de természetesen este 9 körül csak a szendvicsét majszolgató dokkmunkást sikerült a hülye kérdéseimmel zaklatnom, mert az iroda zárva volt.

Szóval kis Marcsika nagy reptéren szállodát keres. És talál egy távolsági buszjárat jegyirodát. Sokat nem is gondolkodtam: kinéztem a várost, amit Bali mondott, 300 pesoért megvettem a helyre és névre szóló jegyemet (bár a Molnár név elfogadhatóbb mexicói barátainknak, mint a Glück, azért a megértése/leírása így sem ment könnyen… A Marianna nem gond, itt viszonylag gyakori név). Szóval jegy megvan, busz indul 22:00-kor. Telefon Balinak, aki Pedroval elindultak Marcsi mentő útjukra.

A buszról és a beszállásról azért írnék pár szót, hogy lássátok: lehet, hogy európaiak vagyunk, de ebben a kategóriában közel sem vagyunk egy szintem Mexicóval, azt kell mondjam. Szóval mikor a buszállomás felé vettem az irányt- mely a reptér alsó szintjén volt- egy ismételt vizsgálaton kellett átesnem. Mintha egy repülőgépbe szállnál be: öv és egyéb fémtárgyak levesz, kistáska, útlevél és ezek egy tálcára rápakol, buszjegy megmutat, pittyegős kapun áthalad és kész. A buszindulás előtt szintén vizsgálat (olyan motozásos, táskába túrkálós-féle), majd ezt követően betehettem lábamat a fullos személyszállító járműbe. Nem is mondom rá, hogy busz, mert az megtévesztené az olvasóimat. Ez több volt, mint busz. Beszálláskor a kedves utas kapott egy üveg jófajta ásványvizet, némi sós chipset, egy kis édességet és kedves mosolyt. A buszban minden üléshez volt biztonsági öv, képernyő, fülhallgató és csatlakozó, melyen vagy a rádiót vagy a képernyőn menő filmet tudtam hallgatni. Az ülés előtt tengernyi hely a megfáradt lábaknak és ha ez esetleg még nem elég, akkor az előtted lévő ülés hátuljából kihajtható, puha lábtartót is igénybe vehetted.

Indulás előtt egy rendőr minden utasról készített egy fotót (szerintem az enyém nem sikerült valami jól, mert csak mosolygott rám a csávó. Gondolom le lehetett olvasni az arcomról, hogy a hátam közepére nem kívánom az egészet, de hát ez van… Lehetne rosszabb is!). Ez azért gyanakvásra adott okot. Rémlett, mintha az útikönyv első oldalának első sorában az szerepelne: “Kedves turista! Egy dolog van, amit Mexicóban ne csinálj: éjszaka ne utazz autóbuszon, ne taxizz és lehetőleg ne vezess A-ból B-be…Mert előfordulhat, hogy rabló banda keresztezi utadat…”. De hát így izgalmas az élet, nem? Itt vagyok a bűnözési ráta tekintetében a világ egyik legveszélyesebb országában, korom sötét éjszaka van és én egy távolsági buszon ülök, mely közel 300 km-t tesz meg velem valahova, ami nem is biztos, hogy az a város, ahol Balázsék várnak.. Mert ugye a kiejtésem csapnivaló, elmutogatni meg nem nagyon tudtam az úti célt (pedig jó vagyok Activityben:-) Szerintetek tudtam aludni? Hát persze, hogy nem. A túlélés ösztöne még termeltetett elgyötört testemmel annyi adrenalint, hogy a 3 órás utat tágra nyílt szemekkel, az ülésembe préselődve utazzam végig.

Hajnali fél 2 körül értem Queretaróba. A központi buszállomáson leszálltam és elkezdtem keresni egy ismerős arcot. No, a nagy keresésbe úgy elmentünk egymás mellett az ismerős arccal, hogy csak. Na, hát nem így képzelte egyikünk sem a nagy találkozást, gondolhatjátok. De miután megbizonyosodott róla, hogy én vagyok én, egymásra találtunk, volt ölelkezés, virágcsokor (!), meg minden.

Személyesen is megismertem Pedrót, aki egy végtelenül kedves fiatalember. Majd még 2 órás autóút várt ránk a szállodáig, így hajnali 3-kor végre álomra hajthattam fejem Bali mellett. És nem is kell ennél több.

Pár tanulságot azért vonjunk le az utamból, ha már itt vagyunk és persze mert így kerek egész a történet. Az első intő jel az volt, hogy a jegyvásárlás visszaigazolásán/számlán és az indulás előtti napon történt becsekkoláskor kapott beszállókártyán nem egyezett a leoni csatlakozás indulási ideje (előbbin 21:25, utóbbin 20:10 volt). Ez fel is tűnt és próbáltam elérni a légitársaságot, hogy most akkor mi a szösz van, de sajnos nem sikerült épkézláb embert találnom. Így ez a kis eltérés elkönyvelődött a “majd lesz valahogy” kategóriába.

Aztán a másik dolog: a légitársaság Amszterdamban megnyugtatott, hogy minden oké, nem lesz gond. Persze a kedvesség jól esik ilyenkor az embernek, de nem szabad hagyni, hogy madárnak nézzenek! Jobban kellett volna erősködnöm, hogy nekem már pedig van most 5 órám a csatlakozásig, kérek egy másik jegyet Mexico city-Leon vonalra!!!

Harmadik dolog: soha, de soha nem szabad pánikba esni. Az tényleg csak ront a helyzeten. Egyfelől saját magadba roskadsz, ami külsőleg sírásban nyilvánul meg (persze én nem sírtam, de elcsukló hang azért volt egyszer-kétszer…), ami okot adhat a keselyűknek a támadásra.

Itt Mexicóban- annak ellenére, hogy tevőlegesen nem tudtak rajtam segíteni- mindenki nagyon-nagyon kedves volt velem. Az irodistától elkezdve az információhiányos információsig, a vacsorázó dokkmunkáson át a rendőrnőig mindenki. Így ismét beigazolódott az, hogy egy embert/ember csoportot nem a bőrszíne és a híre/hírhedtsége okán kell determinálni, hanem az alapján, ahogy veled bánnak! Társadalmi üzenet VÉGE.

Tehát most itt vagyok egy csodálatos országban, csodálatos emberek között és csodálatosan érzem magam az én Másik felemmel!

u.i.: köszi a figyelmet, folyt.köv.

Szabadság

Elnézést kérek, a nagy pörgésben lassan készülnek a bejegyzések!
Nem írtunk még Marcsi kalandos megérkezéséről és a végleges szabadságos útitervről sem, pedig már két napja szabadságunkat töltjük itt, Mexikóban. Bizony, ahogy az várható volt, nagyon súlyos élménydömping alakult ki.

Ahogy lesz időnk, igyekszünk írni a bejegyzéseket!

A Grill

Tudom, Luiséknál már volt egy, de ez most nem olyan Grill.

Kihasználva az utolsó hetet, Pedroval kitaláltuk, hogy kedden este átmegyünk Guanajuatoba. Csatlakozott hozzánk Luis és Celina is, valamint Jens, aki hasonló cipőben járt, mint én. Jens azonban csak két hétre érkezett Mexikóba.
Mielőtt Guanajuatoba mentünk volna, Silaoban vacsoráztunk.

A finom vacsi után át is ugrottunk az egyetemi városba. Állítólag most van a vizsgaidőszak, úgyhogy a kocsmák nagyrészt üresek voltak. Pedig a kocsmák bizony jó akciókkal csábítják a vendégeket. A Terasz nevű helyen például 15 peso volt a Korona. A többiek innen hazamentek, de én egy estére visszafiatalodtam 20 évesnek és Pedroval megnéztem a város legmenőbb helyét, a Grillt.

Nem tudom, hogy otthon hogy néznek ki a diszkók mostanában, de ez itt csúcs volt. Dübörgő hang és fénytechnika, profi DJ pult, videó fal. Nem csak a zene ment, hanem a hozzá tartozó klip is. Spontán akciókat írnak ki a videó falra. Például: 2 rövid 50 peso 15 percen keresztül. Vannak állandó akciók is. A hölgyeknek bizonyos italok bizonyos ideig ingyen vannak. Értenek a marketinghez, mert a hely a vizsgaidőszak ellenére tele volt.
Egy szó, mint száz, a Grill remek hely a kikapcsolódásra !

(nem fizetett hirdetés! 🙂 )

Persze másnap a visszafiatalodott 12 évet pluszban kaptam meg. A szemeim, mint az ukrán vasúti hálózat. De hát mindent ki kell próbálni!

México, Distro Federal – második nap

Balazs… Balazs… Wake up…

Just give me five more minutes! Thanks.

Így indult a vasárnap reggel. Mit reggel, hajnal! Legalábbis nekem annak tűnt! Fáradt voltam. Azért hamar összekaptam magam és egy gyors zuhany után már egy mexikói taxiban találtam magam. A sofőr szomorúan mesélte, hogy reggelre ellopták a taxiból a rádióját. Bizony kell az a sok rendőr ide! Még ennek ellenére is sok a tolvaj. Reggel 8-kor a város még aludt, olyan könnyedén forgolódott a sofőrünk a városban, hogy fel sem ocsúdtam és már a főtéren voltunk.

Még a reggel 8-as misét is el tudtuk csípni! A mise mondhatni a templom előszobájában volt.

Az orgonák két oldalon, középen helyezkedtek el. Ez után következett egy lezárt rész, amit csak később, talán 11 után nyitottak ki. A templom érdekessége, hogy nem megfelelő alapozás miatt folyamatosan süllyed. Úgy, mint a pisai ferde torony. Nagy erőkkel dolgoznak a megmentésén. Talán látható valamennyire a képen is, hogy a talaj és a hátsó oszlopok is jobbra dőlnek, mondhatni jobbra csavarodik az egész építmény.

A templom megtekintése után a tér közepén orosz turistákkal készíttettem egy -sajnos kevésbé jól sikerült- csoportképet. A lényeg, hogy mi legalább rajta vagyunk.

Mivel a jóárasított hotelhez nem járt reggeli és mindenki nagyon éhes volt, betértünk az El Popular étterembe. Annyira népszerű volt, hogy alig kaptunk asztalt és mire kijöttünk már kígyózó sorokban vártak az emberek, hogy itt reggelizhessenek. Volt finom péksütemény, a legkülönfélébb tojásrántotta kombinációk, zamatos kávé. Én csak kávét, joghurtot és pirítóst kértem. Reggelire sem tudok sokat enni. Ezt a reggeli alkalmával meg is jegyezték útitársaim.

Miután mindenki jól lakott, ideje volt a tele pocakot lesétálni. A sétálóutcán muzsikusokkal találkoztunk. Ezt a hangszert csak tekerni kell és játssza a régi lemezt. Nem tudom hány éves lehet a hangszer, de pár kilométert beletekertek már, az biztos. Talán az idős Úr édesapja, és annak édesapja is ebből élt. Ki tudja?

Ez az épület nagyon híres, de már nem emlékszem miről. 🙂 A fene vigye el, ezért kell mindjárt bloggolni… Majd Celinától megkérdezem.

Nemsokára megérkeztünk a Palacio de Bellas Arteshez, ami ez alkalommal Fernando Botero kolumbiai származású művész festményeinek és szobrainak adott otthont. Június 10-ig megtekinthető, ha esetleg valakit érdekel. Valószínűleg az én érdeklődésem hiánya, de még soha nem hallottam Botero-ról és alkotásairól, úgyhogy számomra nagyon érdekes volt ezt a műfajt megismerni. Sokat kellett sorban állnunk, de azt hiszem, hogy megérte! Fényképeket nem készítettem, de az interneten biztosan sok alkotását meg tudjátok nézni.

Egy kis szösszenet a furcsaságok rovatba. A lenti Úriember illegális szoftvereket árul (pl. Windows 7 professional) néhány pezóért, a város egyik legforgalmasabb pontján. Körülbelül három méterre tőle álltak a rendőrök, az egyiknél plexipajzs is volt, ha netán hirtelen tömegoszlatást kellene végrehajtania. Hehe.

A múzeum után visszaindultunk a Zócalo-ra, mert a Palacio Nationalban különleges, spanyol kincsekről szóló kiállítás volt.
A Nemzeti Palota belső udvara:

És kertje:

Talán nem is említettem még, de minden múzeumba motozás és ellenőrző kapun (fémdetektor) át tudtunk belépni. Hmm. Biztonság a javából! A kiállítás érdekes volt. Megnézhettük például, hogy szegény mexikóiak mivel találták magukat szemben, amikor a spanyolok partot értek. Az ismeretlen fehér lovagok talpig páncélban és fegyverben olyan fejlett és hódításra éhes civilizációt képviseltek, amivel az azték vagy maja kultúra nem vehette fel a versenyt. De nem csak fegyverarzenált láttunk. Voltak mindenféle spanyol kincsek, művészeti alkotások. Nyilván egy ilyen kiállítás megtekintése közben rengeteg párhuzamot fedez fel az ember a hódítók és a gyarmatosítottak kultúrája között. Többet, mint gondolná. Olyan furcsa érzésem volt, mintha Mexikót spanyol mintára átformálták volna. Azt gondolom, hogy Mexikó kultúrája nagyon összetett. Sokkal többet kellene olvasnom róla, hogy teljesebb képet lássak. Azért az ősi kultúra nyomai nem tűntek el teljesen. Itt egy idős indián asszony, aki a kedves fizető vendég lelkét tisztítja!

A Zócalo délre úgy megtelt utcai árusokkal, hogy alig tudtunk átvergődni a tömegen:

A szuvenír vásárlás sem okozott problémát:

Mivel a hotelt időben el kellett hagynunk, ezért ismét taxi után néztünk. A délutáni tarifa persze három-négyszerese volt a reggelinek, úgyhogy Celina bámulatos tájékozódó képességével és 3 darab 3 pezós metrójeggyel (~50 Ft) körülbelül 4 megállót haladva a hoteltől 3 háztömbnyire találtuk magunkat. Mint mindenhol, a metró itt is gyors közlekedési eszköz. Itt ráadásul még nagyon olcsó is.
A hotelből kijelentkeztünk, majd némi elemózsia beszerzése után haza indultunk. A négy-öt órás kocsikázás hazafelé az élmények feldolgozásával gyorsan elmúlt, estére a hotelben voltunk.

Egy kis slussz poén a végére. Pedro szerette volna megnézni a Men In Black című film legújabb, harmadik részét. Erőt vettünk magunkon és még aznap este átmentünk Guanajuatoba megnézni. Kicsit késve érkeztünk, már ment a film… spanyolul… Mit mondjak, hat hét alatt nem sok spanyolt tanultam.

¡Hasta mañana!