Marcsi Mexikóba megy…

Elérkezett az idő, hogy én is beszámoljak Mexikóba érkezésemről…Bár csak azt mondhatnám, hogy „nem lesz hosszú a blog bejegyzés, mert minden rendben zajlott”, de sajnos (?) nem így történt.

Szóval egy csütörtöki csípős hajnalon, úgy két óra magasságában Marcsika fogta a kis bőröndjét és megindult a nagy útra. Vegyes érzésekkel csuktam be magam mögött a kis lakásunk ajtaját, mert még soha sem utaztam ilyen távolra egyedül. Másfelől már nagyon vártam, hogy Bali arcát élőben és nem csak skypon keresztül lássam.

Szóval miután kivittem Herendre az autót- mert ugye fő a biztonság, nehogy a csillag után az egész autónak lába keljen…- Balázs Apukájával elindultunk a Liszt Ferenc Airportra. Azt hittem, hogy a korai időpont miatt majd alig lézengenek emberek a reptéren, de nagyot tévedtem. Az embersereglet úgy hatott, mintha mindenki most akarna elutazni kis Hazánkból… Átvágtunk a tömegen, mely idővel még inkább sokasodott- és becsomagoltattuk a kis bőröndömet. Persze nem lennénk Magyarisztánban, ha a bőröndcsomagolósbácsi nem az alábbi szép szavakkal engedett volna utamra 1700 forintért (!) cserében. Meg mertem kérni,hogy a bőröndöm kihúzható fogantyúját ugyan már legyen kedves szabadon hagyni, mire konkrétan rám förmedt: majd ő azt tudja, hogyan kell és különben is: ezt csinálja immár 16 éve és ne legyek már ilyen mérhetetlenül önző, hogy a pakoló munkásokra nem gondolván a másik fogantyú szabadon hagyását nem kérem alapból…. No, ezt már nem hagyhattam szó nélkül és megköszöntem neki, hogy ily kedves szavakkal bocsát el Magyarországról.

Ezt követően a csomagom feladása és a becsekkolás zökkenőmentesen zajlott, majd egy óra várakozás után beszállhattam a Boeing 737-800-ba, mely fél 7 körül szállt fel és vett irányt Amszterdam felé, ahol fél 9 körül landoltunk, esőben. Még a gépen összehaverkodtam egy 12-13 év körüli kissráccal, aki minden évben megteszi a Budapest- Monterrey (Mexikó) távot, hol egyedül, hol családdal. A nyarat ő bizony a mexicói rokonoknál tölti. Erre szokták azt mondani „de sz.r neki”. Most egyedül utazott, illetve kiskorú lévén a személyzet pesztrálta, így arra vonatkozó reményeim szerte is foszlottak, hogy segít nekem eligazodni a  rengetegben (leszállást követően elvezették egy külön terembe, ahol egészen a következő repcsi indulásáig elszórakoztatta a repülőtársaság).

Magamra maradva gondoltam sétálgatással és nézelődéssel ütöm el a csatlakozásig hátra lévő 5 órát. Amúgy ugyan azon útvonalon utaztam, mint anno Bali. Ezért is nem ragozom ezt tovább, fél 3-kor elhagytam Amszterdamot és Mexikó city felé vettem az irányt 400 útitársammal egyetemben egy Boeing 747-400 fedélzetén. Az út a magamfajta antitechnik embernek viszonylag unalmasan telt. Persze kipróbáltam a fedélzeti szórakoztató elemeket (és nem azért, mert Balázs javasolta, vagy ilyesmi, hanem mert KI AKARTAM próbálni, mert annyira izgi…). Szóval én nem világot mentettem Tom Cruissal, hanem egy bogár rettentően izgalmas életét követtem le, úgy másfél órában. Persze előtte és utána is ettem. Mert a gépen mindig etetnek…Mindennel. Hol egy kis nasi mandula, hol egy pasta, hol pedig gyümölcs. A hozzám hasonlóan nagyétkű emberek már csak azért is várják a leszállás pillanatát, mert kezdenek bepánikolni attól, hogy újra enni kell:-) Aludni sajna nem tudtam a gépen. A két szomszédom közül az egyik az engemaztánsemminemzavarlondonicsajszi volt, aki 0-24-ben evett, vagy ivott, vagy a leglehetetlenebb pózokban aludt. Másik útitársam egy indiai férfi volt, indiai szagokkal, aki 10 napra utazott Mexicóba. Megjegyzem: szerintem drogfutár volt a csávó, mert a National Geographicon korábban látott „Rács mögött” sorozatban szereplő egyének minden tipikus vonását hozta (1. minek utazik valaki kétszer annyit, mint én, csupán 10 nap kedvéért? 2. ha a légi utas kísérő hozzá szólt, totál zavartan viselkedett, hebegett-habogott, 3. tőlem kérdezte, hogy mit kell a bevándorlási papír ezen és ezen részébe írni, Tőlem?? Érted, aki alig makog valamit angolul, ő meg elvileg angol gyarmati ország szülötte… Gyanús volt, nagyon gyanús…)

No de röpke 12 órás út után meg is érkeztem Mexicó citybe. Helyi idő: 19:10. Csatlakozásom indulása: 20:10. Közben meg kellett ejtenem a következőket: bevándorlási papír igazoltatása, csomag felvétele, vámvizsgálat, csomag leadása, majd kisvasúttal átmenni a Terminal2-re, ahonnan a belföldi csatlakozásom indult (volna…). Ekkor még lelkes voltam és optimista. Gyorsan haladt minden, kedves (!!! a magyar csomagolós bácsinak elmondom még egyszer,nyomatékosan: KEDVES) mexicói vámőr fogadott, majd 180 napra bebocsátást nyertem csudálatos országukba. Csomagommal a vámvizsgálati sorba beálltam és erősen aggódtam: csak ki ne kelljen nyitnom a bőröndöt… Na, nem azért, mert valamit rejtegettem volna, hanem mert azért elég nehéz lett volna spanyolul elmagyaráznom, hogy miért pihen a bőröndömben kb. 3 liter tömény, 15 tábla csoki, pezsgő, 2 üveg bor és egyéb, non food szuvenír. Jah és 3-4 db ruhanemű… (Persze erre az esetre is volt Balinak egy ötlete: ha ki akarják dobatni velem a cuccot, akkor egyem/igyam meg. Na ez a hehehehehehehe kategória. )

De hála az égnek, zöld utat kaptam. Csomag újra lead, majd irány kisvasúttal a Terminál2. Hiába volt gyors a belépésem az országba, sajnos a 20:10-es csatlakozást lekéstem… Na, ekkor még nem pánikoltam (mondom: MÉG NEM…), mert Amszterdamban rákérdeztem- gyanítván, hogy kevés lesz az az egy óra ahhoz, hogy elérjem a csatit- mi van akkor, ha nem érem el a leoni átszállást? Megnyugtattak: semmi gond, a következő járatra adnak jegyet.

Szóval csatlakozás lekésve, mi ilyenkor a teendő? A kezdőknek mondom: az információs pultot felejtsék el!!! Oda mindig olyan embert ültetnek, aki 1. nem beszél semmilyen nyelvet (gyakran még a sajátját sem…), 2. általában férfi, akiben a segítőkészség és együttérzés szemernyi szikrája van csak meg, az is valahol mélyen (elnézést a kivételektől!!!- persze az összes ismerősöm kivétel!!!), 3. azért ültették oda, mert nem volt jobb dolga. Na, ezt az embert el kell kerülni. Én nem így tettem, így az életemből el is ment röpke 15 perc a semmire. Tovább állva az információs pulttól információ nélkül, megkerestem az Aeromexico irodáját, mert a jegyem az ő járatukra szólt. Ekkor 20:20 helyi idő szerint. Ott kedvesen megnyugtattak: no problemo, több lehetőségem is van. I. lehetőség: visszavonatozok a terminál1-re, ahol megkeresem a KLM irodát, ahol díjmentesen lesznek kedvesek cserélni a jegyemet, II. lehetőség: díj ellenében egy másik ablaknál az Aeromexico cseréli a jegyemet a következő járatra. Te melyiket választottad volna, ha tök egyedül állsz a világ egyik legnagyobb városának gigantikus, több terminálos repterén este 20:40 kor? Nos, én a „díjellenébenjegyetcserélünk” megoldás mellett döntöttem. irány az X. ablak, ahol a néni rettentően kedvesen, tört angolsággal elmondta, hogy ezt bizony buktam, mert ma már nincs járat Leonba…. Menjek át a KLM irodába (tudjátok: Terminál1, kisvasúttal Mexicóvároson át) és kérjek új jegyet a holnapi első gépre. A HOLNAPI első gépre. És addig??? Na, itt már folyamatos vonalban voltam Balival és közöltem: itt ragadtam. Az otthonom közel 11 000 km-re a hátam mögött, egy óceán választ el, ő meg ugyan 5 órányi autóútra tőlem, így hát pillanatnyilag magam vagyok a sok-sok reptéren alvó, gyanúsan sötét bőrű és „tutiengemmegtámadniakaró”- amigo között. Ismét a kérdés: Te mit tettél volna? Balitól és Pedro kollégájától jött egy nagyon kreatív ötlet: keressek egy buszt, vegyek rá jegyet és menjek el Queretaroba, ami kb. fél úton van Mexico city és Silao között. Mire én oda érek, ők is ott lesznek autóval. Persze ez így nagyon egyszerűen hangzik, de képzeljétek csak el: ott állsz a reptéren, azt sem tudod, hogy fiú vagy-e vagy lány, ezer ember vesz körül, folyamatosan az útleveleden és a pénztárcádon tartod a kezed… Némi biztonságot adott ugyan, hogy kb. 20 méterenként rendőrök álltak mindenhol, így eszem ágában sem volt elhagyni a reptér területét!!! De nem ám! Fogtam magam és elhatároztam: megalszok egy reptéri hotelben, kerüljön bármibe….. Ezt közöltem Baliékkal is, akik közben kimentek a leoni reptérre a csomagomért, gondolván: ha én nem értem el Leonba, hátha a csomagom igen. Persze nem így volt, hisz a csomagom sem tudott ennyi idő alatt végig futni a rendszeren, így az is még Mexico cityben dekkolt.

Még egy erőtlen próbálkozást tettem a KLM iroda felkeresésére (tudjátok: kisvasút az éjszakában, Terminál1, keresgélés a rossz arcok figyelmének kereszttüzében, stb, stb, stb), de természetesen este 9 körül csak a szendvicsét majszolgató dokkmunkást sikerült a hülye kérdéseimmel zaklatnom, mert az iroda zárva volt.

Szóval kis Marcsika nagy reptéren szállodát keres. És talál egy távolsági buszjárat jegyirodát. Sokat nem is gondolkodtam: kinéztem a várost, amit Bali mondott, 300 pesoért megvettem a helyre és névre szóló jegyemet (bár a Molnár név elfogadhatóbb mexicói barátainknak, mint a Glück, azért a megértése/leírása így sem ment könnyen… A Marianna nem gond, itt viszonylag gyakori név). Szóval jegy megvan, busz indul 22:00-kor. Telefon Balinak, aki Pedroval elindultak Marcsi mentő útjukra.

A buszról és a beszállásról azért írnék pár szót, hogy lássátok: lehet, hogy európaiak vagyunk, de ebben a kategóriában közel sem vagyunk egy szintem Mexicóval, azt kell mondjam. Szóval mikor a buszállomás felé vettem az irányt- mely a reptér alsó szintjén volt- egy ismételt vizsgálaton kellett átesnem. Mintha egy repülőgépbe szállnál be: öv és egyéb fémtárgyak levesz, kistáska, útlevél és ezek egy tálcára rápakol, buszjegy megmutat, pittyegős kapun áthalad és kész. A buszindulás előtt szintén vizsgálat (olyan motozásos, táskába túrkálós-féle), majd ezt követően betehettem lábamat a fullos személyszállító járműbe. Nem is mondom rá, hogy busz, mert az megtévesztené az olvasóimat. Ez több volt, mint busz. Beszálláskor a kedves utas kapott egy üveg jófajta ásványvizet, némi sós chipset, egy kis édességet és kedves mosolyt. A buszban minden üléshez volt biztonsági öv, képernyő, fülhallgató és csatlakozó, melyen vagy a rádiót vagy a képernyőn menő filmet tudtam hallgatni. Az ülés előtt tengernyi hely a megfáradt lábaknak és ha ez esetleg még nem elég, akkor az előtted lévő ülés hátuljából kihajtható, puha lábtartót is igénybe vehetted.

Indulás előtt egy rendőr minden utasról készített egy fotót (szerintem az enyém nem sikerült valami jól, mert csak mosolygott rám a csávó. Gondolom le lehetett olvasni az arcomról, hogy a hátam közepére nem kívánom az egészet, de hát ez van… Lehetne rosszabb is!). Ez azért gyanakvásra adott okot. Rémlett, mintha az útikönyv első oldalának első sorában az szerepelne: „Kedves turista! Egy dolog van, amit Mexicóban ne csinálj: éjszaka ne utazz autóbuszon, ne taxizz és lehetőleg ne vezess A-ból B-be…Mert előfordulhat, hogy rabló banda keresztezi utadat…”. De hát így izgalmas az élet, nem? Itt vagyok a bűnözési ráta tekintetében a világ egyik legveszélyesebb országában, korom sötét éjszaka van és én egy távolsági buszon ülök, mely közel 300 km-t tesz meg velem valahova, ami nem is biztos, hogy az a város, ahol Balázsék várnak.. Mert ugye a kiejtésem csapnivaló, elmutogatni meg nem nagyon tudtam az úti célt (pedig jó vagyok Activityben:-) Szerintetek tudtam aludni? Hát persze, hogy nem. A túlélés ösztöne még termeltetett elgyötört testemmel annyi adrenalint, hogy a 3 órás utat tágra nyílt szemekkel, az ülésembe préselődve utazzam végig.

Hajnali fél 2 körül értem Queretaróba. A központi buszállomáson leszálltam és elkezdtem keresni egy ismerős arcot. No, a nagy keresésbe úgy elmentünk egymás mellett az ismerős arccal, hogy csak. Na, hát nem így képzelte egyikünk sem a nagy találkozást, gondolhatjátok. De miután megbizonyosodott róla, hogy én vagyok én, egymásra találtunk, volt ölelkezés, virágcsokor (!), meg minden.

Személyesen is megismertem Pedrót, aki egy végtelenül kedves fiatalember. Majd még 2 órás autóút várt ránk a szállodáig, így hajnali 3-kor végre álomra hajthattam fejem Bali mellett. És nem is kell ennél több.

Pár tanulságot azért vonjunk le az utamból, ha már itt vagyunk és persze mert így kerek egész a történet. Az első intő jel az volt, hogy a jegyvásárlás visszaigazolásán/számlán és az indulás előtti napon történt becsekkoláskor kapott beszállókártyán nem egyezett a leoni csatlakozás indulási ideje (előbbin 21:25, utóbbin 20:10 volt). Ez fel is tűnt és próbáltam elérni a légitársaságot, hogy most akkor mi a szösz van, de sajnos nem sikerült épkézláb embert találnom. Így ez a kis eltérés elkönyvelődött a „majd lesz valahogy” kategóriába.

Aztán a másik dolog: a légitársaság Amszterdamban megnyugtatott, hogy minden oké, nem lesz gond. Persze a kedvesség jól esik ilyenkor az embernek, de nem szabad hagyni, hogy madárnak nézzenek! Jobban kellett volna erősködnöm, hogy nekem már pedig van most 5 órám a csatlakozásig, kérek egy másik jegyet Mexico city-Leon vonalra!!!

Harmadik dolog: soha, de soha nem szabad pánikba esni. Az tényleg csak ront a helyzeten. Egyfelől saját magadba roskadsz, ami külsőleg sírásban nyilvánul meg (persze én nem sírtam, de elcsukló hang azért volt egyszer-kétszer…), ami okot adhat a keselyűknek a támadásra.

Itt Mexicóban- annak ellenére, hogy tevőlegesen nem tudtak rajtam segíteni- mindenki nagyon-nagyon kedves volt velem. Az irodistától elkezdve az információhiányos információsig, a vacsorázó dokkmunkáson át a rendőrnőig mindenki. Így ismét beigazolódott az, hogy egy embert/ember csoportot nem a bőrszíne és a híre/hírhedtsége okán kell determinálni, hanem az alapján, ahogy veled bánnak! Társadalmi üzenet VÉGE.

Tehát most itt vagyok egy csodálatos országban, csodálatos emberek között és csodálatosan érzem magam az én Másik felemmel!

u.i.: köszi a figyelmet, folyt.köv.

Szabadság

Elnézést kérek, a nagy pörgésben lassan készülnek a bejegyzések!
Nem írtunk még Marcsi kalandos megérkezéséről és a végleges szabadságos útitervről sem, pedig már két napja szabadságunkat töltjük itt, Mexikóban. Bizony, ahogy az várható volt, nagyon súlyos élménydömping alakult ki.

Ahogy lesz időnk, igyekszünk írni a bejegyzéseket!

A Grill

Tudom, Luiséknál már volt egy, de ez most nem olyan Grill.

Kihasználva az utolsó hetet, Pedroval kitaláltuk, hogy kedden este átmegyünk Guanajuatoba. Csatlakozott hozzánk Luis és Celina is, valamint Jens, aki hasonló cipőben járt, mint én. Jens azonban csak két hétre érkezett Mexikóba.
Mielőtt Guanajuatoba mentünk volna, Silaoban vacsoráztunk.

A finom vacsi után át is ugrottunk az egyetemi városba. Állítólag most van a vizsgaidőszak, úgyhogy a kocsmák nagyrészt üresek voltak. Pedig a kocsmák bizony jó akciókkal csábítják a vendégeket. A Terasz nevű helyen például 15 peso volt a Korona. A többiek innen hazamentek, de én egy estére visszafiatalodtam 20 évesnek és Pedroval megnéztem a város legmenőbb helyét, a Grillt.

Nem tudom, hogy otthon hogy néznek ki a diszkók mostanában, de ez itt csúcs volt. Dübörgő hang és fénytechnika, profi DJ pult, videó fal. Nem csak a zene ment, hanem a hozzá tartozó klip is. Spontán akciókat írnak ki a videó falra. Például: 2 rövid 50 peso 15 percen keresztül. Vannak állandó akciók is. A hölgyeknek bizonyos italok bizonyos ideig ingyen vannak. Értenek a marketinghez, mert a hely a vizsgaidőszak ellenére tele volt.
Egy szó, mint száz, a Grill remek hely a kikapcsolódásra !

(nem fizetett hirdetés! 🙂 )

Persze másnap a visszafiatalodott 12 évet pluszban kaptam meg. A szemeim, mint az ukrán vasúti hálózat. De hát mindent ki kell próbálni!

México, Distro Federal – második nap

Balazs… Balazs… Wake up…

Just give me five more minutes! Thanks.

Így indult a vasárnap reggel. Mit reggel, hajnal! Legalábbis nekem annak tűnt! Fáradt voltam. Azért hamar összekaptam magam és egy gyors zuhany után már egy mexikói taxiban találtam magam. A sofőr szomorúan mesélte, hogy reggelre ellopták a taxiból a rádióját. Bizony kell az a sok rendőr ide! Még ennek ellenére is sok a tolvaj. Reggel 8-kor a város még aludt, olyan könnyedén forgolódott a sofőrünk a városban, hogy fel sem ocsúdtam és már a főtéren voltunk.

Még a reggel 8-as misét is el tudtuk csípni! A mise mondhatni a templom előszobájában volt.

Az orgonák két oldalon, középen helyezkedtek el. Ez után következett egy lezárt rész, amit csak később, talán 11 után nyitottak ki. A templom érdekessége, hogy nem megfelelő alapozás miatt folyamatosan süllyed. Úgy, mint a pisai ferde torony. Nagy erőkkel dolgoznak a megmentésén. Talán látható valamennyire a képen is, hogy a talaj és a hátsó oszlopok is jobbra dőlnek, mondhatni jobbra csavarodik az egész építmény.

A templom megtekintése után a tér közepén orosz turistákkal készíttettem egy -sajnos kevésbé jól sikerült- csoportképet. A lényeg, hogy mi legalább rajta vagyunk.

Mivel a jóárasított hotelhez nem járt reggeli és mindenki nagyon éhes volt, betértünk az El Popular étterembe. Annyira népszerű volt, hogy alig kaptunk asztalt és mire kijöttünk már kígyózó sorokban vártak az emberek, hogy itt reggelizhessenek. Volt finom péksütemény, a legkülönfélébb tojásrántotta kombinációk, zamatos kávé. Én csak kávét, joghurtot és pirítóst kértem. Reggelire sem tudok sokat enni. Ezt a reggeli alkalmával meg is jegyezték útitársaim.

Miután mindenki jól lakott, ideje volt a tele pocakot lesétálni. A sétálóutcán muzsikusokkal találkoztunk. Ezt a hangszert csak tekerni kell és játssza a régi lemezt. Nem tudom hány éves lehet a hangszer, de pár kilométert beletekertek már, az biztos. Talán az idős Úr édesapja, és annak édesapja is ebből élt. Ki tudja?

Ez az épület nagyon híres, de már nem emlékszem miről. 🙂 A fene vigye el, ezért kell mindjárt blogolni… Majd Celinától megkérdezem.

Nemsokára megérkeztünk a Palacio de Bellas Arteshez, ami ez alkalommal Fernando Botero kolumbiai származású művész festményeinek és szobrainak adott otthont. Június 10-ig megtekinthető, ha esetleg valakit érdekel. Valószínűleg az én érdeklődésem hiánya, de még soha nem hallottam Botero-ról és alkotásairól, úgyhogy számomra nagyon érdekes volt ezt a műfajt megismerni. Sokat kellett sorban állnunk, de azt hiszem, hogy megérte! Fényképeket nem készítettem, de az interneten biztosan sok alkotását meg tudjátok nézni.

Egy kis szösszenet a furcsaságok rovatba. A lenti Úriember illegális szoftvereket árul (pl. Windows 7 professional) néhány pezóért, a város egyik legforgalmasabb pontján. Körülbelül három méterre tőle álltak a rendőrök, az egyiknél plexipajzs is volt, ha netán hirtelen tömegoszlatást kellene végrehajtania. Hehe.

A múzeum után visszaindultunk a Zócalo-ra, mert a Palacio Nationalban különleges, spanyol kincsekről szóló kiállítás volt.
A Nemzeti Palota belső udvara:

És kertje:

Talán nem is említettem még, de minden múzeumba motozás és ellenőrző kapun (fémdetektor) át tudtunk belépni. Hmm. Biztonság a javából! A kiállítás érdekes volt. Megnézhettük például, hogy szegény mexikóiak mivel találták magukat szemben, amikor a spanyolok partot értek. Az ismeretlen fehér lovagok talpig páncélban és fegyverben olyan fejlett és hódításra éhes civilizációt képviseltek, amivel az azték vagy maja kultúra nem vehette fel a versenyt. De nem csak fegyverarzenált láttunk. Voltak mindenféle spanyol kincsek, művészeti alkotások. Nyilván egy ilyen kiállítás megtekintése közben rengeteg párhuzamot fedez fel az ember a hódítók és a gyarmatosítottak kultúrája között. Többet, mint gondolná. Olyan furcsa érzésem volt, mintha Mexikót spanyol mintára átformálták volna. Azt gondolom, hogy Mexikó kultúrája nagyon összetett. Sokkal többet kellene olvasnom róla, hogy teljesebb képet lássak. Azért az ősi kultúra nyomai nem tűntek el teljesen. Itt egy idős indián asszony, aki a kedves fizető vendég lelkét tisztítja!

A Zócalo délre úgy megtelt utcai árusokkal, hogy alig tudtunk átvergődni a tömegen:

A szuvenír vásárlás sem okozott problémát:

Mivel a hotelt időben el kellett hagynunk, ezért ismét taxi után néztünk. A délutáni tarifa persze három-négyszerese volt a reggelinek, úgyhogy Celina bámulatos tájékozódó képességével és 3 darab 3 pezós metrójeggyel (~50 Ft) körülbelül 4 megállót haladva a hoteltől 3 háztömbnyire találtuk magunkat. Mint mindenhol, a metró itt is gyors közlekedési eszköz. Itt ráadásul még nagyon olcsó is.
A hotelből kijelentkeztünk, majd némi elemózsia beszerzése után haza indultunk. A négy-öt órás kocsikázás hazafelé az élmények feldolgozásával gyorsan elmúlt, estére a hotelben voltunk.

Egy kis slussz poén a végére. Pedro szerette volna megnézni a Men In Black című film legújabb, harmadik részét. Erőt vettünk magunkon és még aznap este átmentünk Guanajuatoba megnézni. Kicsit késve érkeztünk, már ment a film… spanyolul… Mit mondjak, hat hét alatt nem sok spanyolt tanultam.

¡Hasta mañana!

México, Distro Federal

vagy csak egyszerűen „Dé eFFe”

Éles szemű rendszeres olvasóim már a címből leszűrhetik, hogy a hétvégi bícs parti elmaradt. Igen, sajnos betojtunk. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor bemondták a hírekben, hogy a közintézményeket bezárták és nagy erőket mozgósítottak a keletkező kártok eltakarítására. Nos, ehhez képest a hétvégén nagyjából semmi sem volt Vallartában. A hurrikán legyengült, mire partot ért, és lágy trópusi esővé szelídült.

Az eredetileg hat fősre tervezett kirándulást hárman mindenféle okokra hivatkozva sajnos lemondani kényszerültek. Ezért Celina, Pedro és jómagam elhatároztuk, hogy Bud-ot jó messzire elkerülve, még nagyobb fába vágjuk a fejszénket és elindulunk az ország fővárosába. Később kiderült, hogy a két Magyarországnyi népességű városka meghódítása valóban kemény dió volt…

Na, de ne rohanjunk annyira előre, csak szépen sorjában.

Jó szokás szerint, az előző nap egyeztetett indulási időpontnál később indultunk utunkra. Utólag viccesnek tűnik, de eredetileg egy naposra terveztük a kirándulást. Úgy gondoltuk, hogy reggel indulunk, délre leérünk, múzeum, városnézés és irány haza. Azt hiszem, hogy már a reggeli csúszásnál megpecsételődött az egynapos kirándulás sorsa. Út közben nem volt nagy izgalom. Gyönyörködtünk a tájban, ami egyébként meglepően változatos volt. Querétaro-t elhagyva művelt, zöld területekre lettem figyelmes. Az út minősége is egyre jobb lett, ahogy közeledtünk Mexikó City felé. Celina hátul néha elbóbiskolt. Pontosan négyszer megálltunk útdíjat fizetni, majd körülbelül négy óra alatt elértük a várost.

Mexikóban egy úgy nevezett „Pajtás, ma nem közlekedsz!” rendszer működik. Meg sem próbálom leírni, mert annyira komplex a szabályrendszer. Az a lényeg, hogy indulás előtt meg kell győződnünk róla, hogy a rendszámunk alapján aznap jogosultak vagyunk-e áthajtani a város közigazgatásai határán. Ha a napokkal már tisztában vagyunk, akkor jöhetnek az órák, ugyanis azokra is figyelnünk kell! Például van egy szigorú reggel 5-től 10-ig terjedő tiltás a vidéki autósoknak. Akit érdekel, az itt utána nézhet pontosabban a szabályrendszernek. Pedro mindenesetre alaposan leellenőrizte a szabályokat, és az autó szélvédőjére ragasztott matricákat is. Velünk minden rendben volt.
A városba érve hosszú kilométereken át haladtunk a földszinten.

Igen a földszinten, ugyanis itt van emelet is. Az autók két szinten közlekednek. Dél körül jártunk, úgyhogy megálltunk egy Starbucks kávézónál egy kis frissítőre. Életemben először igénybe vettem a Valet Parking (inas parkol helyetted?) szolgáltatást.

Átadtam a gépjármű kulcsait egy vadidegen embernek egy papír fecniért cserébe. Na, ezek azok a helyzetek, ahol erősen próbára teszik a kultúrához való alkalmazkodó képességedet. Odaadjam? Ne adjam? Ez itt természetes dolog! Vagy éppen most rabolnak ki? Hittem a meggyőző egyenruhának és a kb. 1 perc alatt kihelyezhető standnak. A kávézóban átnéztük a további útitervet.

Az első állomás az antropológiai múzeum, alig néhány kilométerre van, rém egyszerű odatalálni. Majdnem így is lett. Miután (sértetlenül) visszakaptuk az autót, tovább folytattuk utunkat. Sajnos néhány kilométer után a forgalom teljesen beállt, és körülbelül egy órát kellett araszolnunk, mire le tudtunk kanyarodni a város fő utcájára, a Paseo de la Reformá-ra. Mivel a múzeumhoz nem tudtunk balra bekanyarodni, ezért a következő körforgalomig el kellett mennünk, hogy ott visszafordulva már kisívben le tudjunk kanyarodni a parkoló felé. A la Reforma méltó a város fő utcája címre. A körforgalmakban hatalmas emlékműveket emeltek, jobbról, balról toronyházak övezik. Ezen a hétvégén pedig különböző nemzetek kiállításait tekinthették meg a helyiek. Az út mentén felállított sátrak egy-egy nemzet értékeit mutatták be.

Volt még egy hajmeresztő élményem, miközben haladtunk visszafelé a múzeumhoz. A körforgalomba zöld lámpa után behajtva egyszer csak észrevettem egy piros lámpát. Kérdeztem Pedrot, hogy az ott mi? Szerintem neki is szokatlan volt, mert ő is elgondolkodott egy percre. Sokat nem kellett rágódnunk a kérdésen, ugyanis egyszer csak szemből! elkezdtek jönni az autók. Igen, itt nem csak az óramutató járásával ellentétes irányba halad a forgalom a körforgalomban. Őrület!
A lényeg, hogy nemsokára megérkeztünk a múzeumhoz, ahol a belépőjegyünk megváltása után elkezdtük végigjárni a különböző kiállító termeket.


Sokan úgy tudják, hogy ez a kő a maja naptár, ami 2012-ben véget ér (és vele a világ is). Nos, nem így van! Ez az azték napkő, az Ötödik Nap szimbóluma.

További képek a múzeumról a galériában:

Aki szereti a mexikói őslakosság történelmét, az itt biztosan megtalálja a számítását. Vagy 30 különböző terem van. Az idő rövidsége miatt mi csak az antropológiai kiállítást tekintettük meg. Majd három órával később, amikor már egyikőnk sem tudott többet befogadni, a múzeum saját vendéglőjében fizettünk be egy finom menüre. Volt minden, ami szem-szájnak ingere.

Az estebéd után a történelmi belváros felé vettük utunkat. A dolog azért tűnt nehéznek, mert nem volt meg a pontos cím. Pedro próbált navigálni. Miután elvétettem egy visszafordítót, nagyjából egy óránkba került visszatalálni a fő utcára. A korábban említett nemzetek kiállítása miatt az utat lezárták, ami további eltévedésekhez vezetett.

Útitársaim utólag merték csak elmondani (talán jobb is így), hogy az autós városnézésünk alkalmával bekeveredtünk a város egyik legveszélyesebb környékére, a Tepito negyedbe. Igazából hajszálon múlott, hogy egy fiatalember nem lopta el a műszerfalra kirakott telefonomat, ami éppen naviként funkcionált. Óvatlan voltam. Fényképezgettem és az ablak véletlenül letekerve maradt.
Ahogy sötétedett, egyre nyugtalanabbá kezdtem válni, amit a többiek is észrevettek. Szegény Celina meg is kérdezte, hogy ideges vagyok-e. Őszintén feleltem a kérdésre. Mire odajutottunk a Zócaló-hoz (a város főtere), már sötét volt. Kétségbeesetten keresgéltük a naviban a szállodákat és hívogattuk őket elfogadható ár és szabad szoba reményében.

Celina mentett meg bennünket. Felhívta egy barátját, aki javasolt nekünk egy olcsó, de elfogadható szállodát. A navi felejtős volt, inkább a taxisoktól és rendőröktől kérdezgettük, hogy merre menjünk. A szűnni nem akaró káoszban, lassan de biztosan közeledtünk a hotel felé. Amikor végre letettük az autót a parkolóházban, nagyon megkönnyebbültem.

Lefekvés előtt még gyönyörködtünk egyet Mexikóváros éjszakai fényeiben a Monumento A la Revolución teraszáról, aztán legurítottunk egy-egy sört a nagy izgalmakra.

A szállodai szoba csak kétágyas volt, megint előtörtek bennem az egyetemi évek emlékei. Sok jó ember, kis helyen is elfér…

A folytatás hamarosan következik!

Pörgés van???

Azt hiszem a legutóbbi záró mondatomat túl komolyan vehették odafent,
ugyanis a hétvégi Vallara-i kirándulásunkat Bud éppen most teszi tönkre.

Ő Bud:
Csak sörben szeretem!

Így közelít felénk:
Köszönjük Bud, hogy tönkre tetted a hétvégénket!
forrás: weather.com

Egészen eddig, amíg munkával töltöttük nappalunkat, éjjelünket, jó idő volt. Szerveztünk egy remek kis kirándulást, erre mi történik? Egy hurrikán tart éppen a kiszemelt tengerpart felé. Ez nem lehet igaz!!!

Indul a szezon

Ma összeül a kupaktanács, hogy megvitassuk, mi legyen a hétvégi terveinkkel. Valószínűleg egész nap a fenti honlapokat fogom nézni, hogy javul-e a helyzet.

Ez a bejegyzés is mehetne a Furcsaságok Méhikóban rovatba. Hurrikánt még úgysem láttam…

Grillezés Luiséknál

Vasárnap nem mindennapi megtiszteltetésben volt részem!

Pedro keményen tanul, hogy elsajátítsa az angol nyelvet. Szinte minden hétköznap este ment angol órára. A csoport mindössze négyfős volt, így elég hatékonyan ment a tanulás. Hogy mennyire hatékonyan, arról személyesen volt alkalmam meggyőződni, ugyanis meghívtak az „évzáró” grill partira!

A grillezés Luiséknál került megrendezésre, most vasárnap délután.
Kettőre szólt a meghívóm, de a szokásos hétvégi program, a mosás után leragadtam az Internet előtt – tudjátok, tervezem a szabadságot! Ez nem volt elég, még el is tévedtem, ugyanis a google maps navi úgy tervezte meg az útvonalat, hogy közben át kellett volna repülnöm a vasút felett. Keveregtem vagy 10 percet, mire átjutottam a vasúton. A mexikói államokról elnevezett utcák között kanyarogva viszont már könnyen megtaláltam a Sonora utcát.
Amikor odaértem, sem Pedro autóját, sem grillpartira utaló jeleket nem tapasztaltam. Hívtam is Pedrot, hogy eltévedtem! Jó helyen vagyok, nyugtatott meg. Csak elugrott némi kólát venni. Öt perc és itt van. Ahogy tisztáztuk a késése okát, kilépett az ajtón Luis, a házigazda, és mosolyogva erősítette bennem a tudatot, hogy jó helyen járok. Letettem a telefont és nagy léptekkel elindultam Luis felé, hogy üdvözöljem. A kézfogás után magamhoz vettem a belépőmet: egy 6-packot, és egy zacskó chilis mogyorót, amit útközben vásároltam. Befordultunk a kertbe, ahol már égett a tűz. Ismeritek azt az érzést, amikor már a faszén illatától összefut a nyál a szátokban, mert tudjátok, hogy a következő íz, amit érezni fogtok, a grillezett hús felejthetetlen íze lesz? Így éreztem én is. Alig hogy leültünk beszélgetni, betoppant Pedro is. Vicces látvány volt, ugyanis a fehér abrosszal megterített asztalon lévő már vagy 6 darab 2 literes üveg kóla mellé hozott még 6 darabot. Valahogy összekeveredhetett a ki-mit- hoz lista. Kisvártatva megérkezett az angol tanár is, mert természetesen ő is meg volt hívva. Danielről megtudtam, hogy valójában angol az anyanyelve, mivel az Egyesült Államokban született. Amikor a családdal visszaköltöztek Mexikóba, jóformán újra meg kellett tanulnia spanyolul. Közben megjelent Luis felesége, és két lánya is, akik lázasan készítették a vacsoránkat.

Balra a zöld pólós fiatalember Daniel, jobbra Luis felesége és egyik lánya. Pedrot pedig már ismeritek.

Megérkezett Ram is, a harmadik hallgató. Ramses matek zseni, zongorista és maratoni futó is egyben. Bámulatos. Ekkor már csak Celina-ra vártunk, akinek a húga nemrégen szült, úgyhogy a nagy családi összejövetel miatt késett egy kicsit.
Amíg az ételre vártunk, bontottunk néhány sört, és elkezdtünk beszélgetni. Bár az elején leszögeztem, hogy ne zavartassák magukat miattam, nyugodtan beszélgessenek az anyanyelvükön. Ennek ellenére mindenki nagyon igyekezett angolul beszélni és bevonni a beszélgetésbe. Ez nagyon jól esett, így már az elejétől nagyon jól éreztem magam! Elkészült az első adag hús. Hatodik hete vagyok itt, de a legfinomabb mexikói ételt csak most kóstoltam meg. Nagyon finom volt minden. Még csípős avokádó salátából is gazdagon mertem. Nem győztem dicsérni a házigazdát, hogy ilyen finom vacsorával várt bennünket.

Luis Chéf akció közben.

Közben megtanítottam a társaságnak a koccintás előtt használt „egészségedre” szót. Azzal szoktam viccelődni, hogy ez a legegyszerűbb magyar szó, könnyen meg lehet tanulni. A társaság nagyon ügyes volt, estére mindenki megtanulta. No persze koccintottunk is párszor, de legyünk őszinték, csak gyakorlással lehet nyelvet tanulni!

Egészségedre!

A vacsi után italt váltottunk. Elő került egy üveg Tradicional tequila. Nem csak úgy tisztán ittuk, hanem Paloma „összetételben”: jéggel, Squirt nevű szénsavas üdítővel, lime-mal és sóval.
Beszélgettünk minden féléről. Luis megmutatta az európai körutazásukról készült albumot is. Nem semmi körutazás volt. Spanyol, Francia, Holland, Svájc, Olaszország, minden főbb látványosságot megnéztek néhány hét alatt!
Celina elpanaszkodta, hogy a diplomamunkáját jó pár éve valaki egy az egyben lemásolta, és hogy az egyetem eltussolta az ügyet. A másoló kisiparos nemrégen kamarai tagsághoz folyamodott, ezzel borzolva szegény lány idegeit. Sajnáltam szegényt, mert úgy tűnt, nem tudja megemészteni a történteket!
/OFF A történet kapcsán eszembe is jutott a köztársasági elnökünk. Szerencsére ez a kormány nem hazug, nem úgy, mint az előző, a volt köztársasági elnök meg a leg kevésbé sem az. /ON

A jóízű palomával és beszélgetéssel gyorsan telt az idő. Luis beizzította a mosquitók elleni citrus fáklyáját, ami zavartalanná tette az esti szórakozásunkat. Később azonban beköltöztünk a konyhába és ott is jókat beszélgettünk, nevetgéltünk. Az egyik téma az volt, hogy a spanyol nyelvben a b és v hangok mennyire hasonlítanak. Sokszor ők maguk is összekeverik, merthogy a kiejtésben alig van különbség. Beszélgettünk még európai politikáról és párhuzamot vontam az USA-Mexikó illetve Németország-Magyarország tekintetben. Ők ugyanúgy függenek az amcsiktól, mint mi az unió pénzeszsákjától, Németországtól. Nem számít, hogy milyen messzire kerülsz az otthonodtól, a világ működése mindenütt ugyanaz. Pénz, pénz, pénz, sajnos ez az, ami meghatároz mindent. A válság itt nagyon keményen érintett mindenkit, sokan elveszítették munkahelyüket, akik pedig megtarthatták, azok két ember helyett dolgoztak (éjjel-nappal). Én vállalom azt a véleményemet, hogy a meggondolatlan devizahitelesek történetein kívül nem sokat éreztünk az egészből.
Luis felesége nagyon kedves volt. Keveset beszélt angolul, de annál többet értett. Próbált spanyolul tanítani engem, de hát ahhoz több palomát kellett volna innom, hogy folyékonyan menjen a beszéd. 🙂

Az este 11 körül ért véget. Megköszöntük Luis családjának a szíves vendéglátást, és mindenki az útjára eredt. Én például egy felejthetetlen élménnyel gazdagabban!

Papa con queso y bistec

Pedronak hála megint felfedeztem egy helyi specialitást!

Elnézést, megint ételről lesz szó, de az a helyzet, hogy hét közben csak három dolgot csinálok: dolgozok, eszek, alszok. Ezúttal itt, Silaoban vacsoráztunk. A hely neve: Pastorcito

A papa con queso y bistec nem más, mint alufóliában sült vajas krumpli, sajt és marhahús egyvelege. Mmmm, nyammm. Ez olyan európaias étel lenne, ha nem bolondítottuk volna meg jó fajta salsával. Jobb oldalon pedig két taco al pastor várta, hogy felfaljuk. Készült egy kis videó is a helyről. Figyeljetek a szakácsra, érdemes. A felvétel nincsen gyorsítva, a szakácsnak ez a normál tempója! Jó szórakozást!

Laundry blog 5.

Tervek

Ahogy közeleg a hivatalos kiküldetésem vége, úgy egyre közelebb kerülök a várva várt szabadsághoz, amit Marcsival közösen tölthetünk el itt Mexikóban.
Mindösszesen egy hét szabadságunk lesz. Erre az egy hétre több mint egy havi programot gyűjtöttünk össze úgy, hogy csak a jéghegy csúcsát kapirgáltuk. Sok estémet töltöttem azzal, hogy böngésztem a netet a látnivalók után kutatva. Nagyon nehéz dönteni, hogy mit ne nézzünk meg. Mostanra már betéve tudom az összes mexikói légitársaság, busz társaság menetrendjét, árait. Netán valaki autót bérelne Mexikóban? …Forduljon hozzám bizalommal, jobb vagyok, mint egy brókercég vagy utazási iroda!

Itt a kívánságlista az államok szerint:

Querétaro
– Santiago de Querétaro város (1 nap)

Hidalgo
– Tula de Allende, totem oszlopok (0,5 nap)

Estado de México
– Teotihuacán, piramisok (0,5 nap)

Puebla
– Puebla város (1 nap)

Jalisco
– Puerto Vallarta tengerpart (1 hét)

Guerrero
– Ixtapa tengerpart (4 nap)
– Acapulco tengerpart (4 nap)

Tabasco
– Villahermosa város (1 nap)

Chiapas
– Palenque, a Maja városállam (1 nap)
– Misol-ha, vízesés (0,5 nap)
– Lagunas de Montebello nemzeti park (3 nap)
– San Cristóbal de Las Casas (1 nap)
– Tuxtla Gutiérrez város (1 nap)
– Cañón del Sumidero, kanyon (0,5 nap)

Yucatán
– Mérida város (1 nap)
– Chitzen Itzá piramis (1 nap)
– Uxmal piramis (1 nap)

Quintana Roo
– Cancún pazar fehér homokos, pálmafás tengerpartja, üdülőövezete (1 hét)
– Holbox (1 nap)
– Isla Mujeres (1 nap)

-Baja California
(ááá, itt abba hagyom)

Valószínűleg a realitás talaján maradva egy-két államba tudunk ellátogatni a rendelkezésünkre álló idő alatt. Az viszont biztos, hogy majd ha „nagy leszek”, visszajövünk begyűjteni a többi látnivalót is!

De addig is sűrűsödik a program: Pénteken bowling bajnokságon fogunk részt venni Leonban. Remélem sikerül elhozni az első helyezést, ahogy annak idején Robi munkatársammal nyertük a Deltás bajnokságot!
A hétvégén pedig vagy Puerto Vallarta vagy Ixtapa, vagyis a Csendes óceán partján fogunk két napos villámlátogatást tenni! Mindkét város nagyjából 6 órára van innét, szóval strapás lesz, de ugye a szépségért meg kell küzdeni!
Át kell mennünk még egyszer-kétszer Guanajuatoba is, hogy megnézzünk egy igazi egyetemista bulit is.

Pörgés van!!!


Forrás: Internet

Étterem ajánló – Guanajuato

Hogy ide eljutottam, azt is csak a munkának köszönhetem!

Történt ugyanis, hogy a projekt megfelelő előrehaladása érdekében úgy határoztunk Pedroval, hogy szombaton is dolgozunk. (megjegyzem, hogy ezzel a túlórával hétfőre Silao az első helyre ugrott a mexikói ranglétrán)
Mivel túlóra pénz nincs, ezért a munkánk ellenértékét Miguel főnökünknek hála, egy finom vacsora-ebéd formájában kaptuk meg. A szokásos túlóra kaja itt is ugyanaz, mint nálunk: pizza. Pizza falás helyett Pedro javasolta, hogy ugorjunk át Guanajuatoba, mert tud egy jó éttermet. Egyetértettem. Az egész napos kemény munkát egy finom ebéddel kell dicsérnünk. A gyomrom is rendben volt, úgyhogy hajrá!

Megérkeztünk Guanajuatoba, ahol egy érdekes parkolóházban sikerült letennünk az autót. A házirend az, hogy csak a vezető hajthat be. Az utasoknak a sorompó utáni -egyébként direkt erre a célra kialakított- váróban kell várakozniuk. Így is lett. A gyomrom korgott, de kitartóan várakoztam. Pedro megérkezett. Egy szempillantás alatt az étteremnél találtuk magunkat, ami annyira felkapott, hogy várólistára kerültünk.

Truco 7
ejtsd: truko sziete

Megint vártunk. Közben megnéztem az étlapot, hogy azzal már ne menjen az idő, ha egyszer bejutunk. Ez hiba volt részemről, aminek a gyomrom a szó szoros értelmében is hangot adott. Végre, bejutottunk! Fantasztikus a hely, régi kacatokkal van tele. Voltak ott régi rádió készülékek, tárgyak, képek, de még egy Mac számítógép is az elsők közül. Szuper hangulatos, tényleg olyan, ahogy a Lonely Planet könyvben -amit ezúton is köszönök Robi barátomnak- leírják.
Aki nem hiszi, járjon utána: http://hospederiadeltruco7.com/restaurante.htm
Az a döbbenet, hogy annak ellenére, hogy ilyen hangulatos és felkapott, nem drága az étterem. Leadtuk a rendelést. Én már nem emlékszem a választott étel nevére Én Flautas de pollo-t rendeltem (köszönöm az emlékeztetőt Pedro), ami csirkével töltött tortilla volt. Megsütve, reszelt sajttal, avokádó és bab krémmel tálalva. Nyaaamm.

Pedro valami furcsa öntettel leborított taco-t evett. A neve: mole. Ne kérdezzétek, mi van benne! Pedro chilit és csokoládét emlegetett. Megkóstoltam, nekem egy kicsit „égett” íze volt.

Jó hosszan beszélgettünk, majd tele hassal már sokadszorra nyakunkba vettük a várost. Az egyetemet még nem néztük meg közelről, úgyhogy egy kis lépcsőzés (te jó ég, hogy szerettük Mikes tanárurat még a Lovassy-s időkben, amikor kiejtette ezt a szót) után feljutottunk az egyetem bejáratához. Az itteni egyetemisták jó kondiban vannak, az már biztos!

Mire felértünk, a nap lement…

Az egyetem után visszakanyarodtunk a főtér felé. Ott vannak a teraszos, kiülős helyek! A város harsogott a zenebonától, valami ünnepség volt. Az egyetemtől a templomhoz vezető szűk utcáról kifordulva előrántottam a telefont, és rögzíteni kezdtem:

Pont jókor, jó helyen – gondoltam magamban. Páratlan élmény. Ez a város… elképesztő, hogy mennyire él!

A Juarez színháznál a közönség teljes megelégedésére éppen bohóckodott valaki. Nagyon jó volt a figura. Folyamatosan rögtönzött. Egy srác, oldalán egy bombázóval haladt mögötte az utcán. Mondanom sem kell, hogy messziről kiszúrta. A srác persze élből hárított, nyújtotta a kezét, hogy inkább azt fogja meg a bohóc, mintsem hogy közel férkőzzön a „féltett kincshez”. A bohóc vette a lapot. Adta a kezét, majd pár méter után a srác fenekére csapott. Hibátlan komédiázás. Mindenki jót nevetett!

A bohóckodás után beültünk az egyik helyre, ugyanis éppen a Leon játszott. A továbbjutáshoz ötgólos előnyre volt szükség. Mesébe illő, de 5:0 lett a végeredmény! Így Leon csapata tovább jutott. Az elismerésen felül azért jó dolog ez, mert így Leonba jönnek majd a nagy csapatok játszani, úgyhogy a jegy eladások hamarosan az égbe fognak szökni.

u.i.:
Sokan kértétek, hogy készítsek portrékat az itteni arcokról. Amíg ez elkészül, itt egy profi fotós gyűjteménye. A képeken a guanajuatoi polgárok láthatóak.

Remélem, ez egy időre kielégíti a kíváncsiságotokat!