Hogy ide eljutottam, azt is csak a munkának köszönhetem!
Történt ugyanis, hogy a projekt megfelelő előrehaladása érdekében úgy határoztunk Pedroval, hogy szombaton is dolgozunk. (megjegyzem, hogy ezzel a túlórával hétfőre Silao az első helyre ugrott a mexikói ranglétrán)
Mivel túlóra pénz nincs, ezért a munkánk ellenértékét Miguel főnökünknek hála, egy finom vacsora-ebéd formájában kaptuk meg. A szokásos túlóra kaja itt is ugyanaz, mint nálunk: pizza. Pizza falás helyett Pedro javasolta, hogy ugorjunk át Guanajuatoba, mert tud egy jó éttermet. Egyetértettem. Az egész napos kemény munkát egy finom ebéddel kell dicsérnünk. A gyomrom is rendben volt, úgyhogy hajrá!
Megérkeztünk Guanajuatoba, ahol egy érdekes parkolóházban sikerült letennünk az autót. A házirend az, hogy csak a vezető hajthat be. Az utasoknak a sorompó utáni -egyébként direkt erre a célra kialakított- váróban kell várakozniuk. Így is lett. A gyomrom korgott, de kitartóan várakoztam. Pedro megérkezett. Egy szempillantás alatt az étteremnél találtuk magunkat, ami annyira felkapott, hogy várólistára kerültünk.
Truco 7
ejtsd: truko sziete
Megint vártunk. Közben megnéztem az étlapot, hogy azzal már ne menjen az idő, ha egyszer bejutunk. Ez hiba volt részemről, aminek a gyomrom a szó szoros értelmében is hangot adott. Végre, bejutottunk! Fantasztikus a hely, régi kacatokkal van tele. Voltak ott régi rádió készülékek, tárgyak, képek, de még egy Mac számítógép is az elsők közül. Szuper hangulatos, tényleg olyan, ahogy a Lonely Planet könyvben -amit ezúton is köszönök Robi barátomnak- leírják.
Aki nem hiszi, járjon utána: http://hospederiadeltruco7.com/restaurante.htm
Az a döbbenet, hogy annak ellenére, hogy ilyen hangulatos és felkapott, nem drága az étterem. Leadtuk a rendelést. Én már nem emlékszem a választott étel nevére Én Flautas de pollo-t rendeltem (köszönöm az emlékeztetőt Pedro), ami csirkével töltött tortilla volt. Megsütve, reszelt sajttal, avokádó és bab krémmel tálalva. Nyaaamm.
Pedro valami furcsa öntettel leborított taco-t evett. A neve: mole. Ne kérdezzétek, mi van benne! Pedro chilit és csokoládét emlegetett. Megkóstoltam, nekem egy kicsit „égett” íze volt.
Jó hosszan beszélgettünk, majd tele hassal már sokadszorra nyakunkba vettük a várost. Az egyetemet még nem néztük meg közelről, úgyhogy egy kis lépcsőzés (te jó ég, hogy szerettük Mikes tanárurat még a Lovassy-s időkben, amikor kiejtette ezt a szót) után feljutottunk az egyetem bejáratához. Az itteni egyetemisták jó kondiban vannak, az már biztos!
Mire felértünk, a nap lement…
Az egyetem után visszakanyarodtunk a főtér felé. Ott vannak a teraszos, kiülős helyek! A város harsogott a zenebonától, valami ünnepség volt. Az egyetemtől a templomhoz vezető szűk utcáról kifordulva előrántottam a telefont, és rögzíteni kezdtem:
Pont jókor, jó helyen – gondoltam magamban. Páratlan élmény. Ez a város… elképesztő, hogy mennyire él!
A Juarez színháznál a közönség teljes megelégedésére éppen bohóckodott valaki. Nagyon jó volt a figura. Folyamatosan rögtönzött. Egy srác, oldalán egy bombázóval haladt mögötte az utcán. Mondanom sem kell, hogy messziről kiszúrta. A srác persze élből hárított, nyújtotta a kezét, hogy inkább azt fogja meg a bohóc, mintsem hogy közel férkőzzön a „féltett kincshez”. A bohóc vette a lapot. Adta a kezét, majd pár méter után a srác fenekére csapott. Hibátlan komédiázás. Mindenki jót nevetett!
A bohóckodás után beültünk az egyik helyre, ugyanis éppen a Leon játszott. A továbbjutáshoz ötgólos előnyre volt szükség. Mesébe illő, de 5:0 lett a végeredmény! Így Leon csapata tovább jutott. Az elismerésen felül azért jó dolog ez, mert így Leonba jönnek majd a nagy csapatok játszani, úgyhogy a jegy eladások hamarosan az égbe fognak szökni.
u.i.:
Sokan kértétek, hogy készítsek portrékat az itteni arcokról. Amíg ez elkészül, itt egy profi fotós gyűjteménye. A képeken a guanajuatoi polgárok láthatóak.
Remélem, ez egy időre kielégíti a kíváncsiságotokat!
