México, Distro Federal – második nap

Balazs… Balazs… Wake up…

Just give me five more minutes! Thanks.

Így indult a vasárnap reggel. Mit reggel, hajnal! Legalábbis nekem annak tűnt! Fáradt voltam. Azért hamar összekaptam magam és egy gyors zuhany után már egy mexikói taxiban találtam magam. A sofőr szomorúan mesélte, hogy reggelre ellopták a taxiból a rádióját. Bizony kell az a sok rendőr ide! Még ennek ellenére is sok a tolvaj. Reggel 8-kor a város még aludt, olyan könnyedén forgolódott a sofőrünk a városban, hogy fel sem ocsúdtam és már a főtéren voltunk.

Még a reggel 8-as misét is el tudtuk csípni! A mise mondhatni a templom előszobájában volt.

Az orgonák két oldalon, középen helyezkedtek el. Ez után következett egy lezárt rész, amit csak később, talán 11 után nyitottak ki. A templom érdekessége, hogy nem megfelelő alapozás miatt folyamatosan süllyed. Úgy, mint a pisai ferde torony. Nagy erőkkel dolgoznak a megmentésén. Talán látható valamennyire a képen is, hogy a talaj és a hátsó oszlopok is jobbra dőlnek, mondhatni jobbra csavarodik az egész építmény.

A templom megtekintése után a tér közepén orosz turistákkal készíttettem egy -sajnos kevésbé jól sikerült- csoportképet. A lényeg, hogy mi legalább rajta vagyunk.

Mivel a jóárasított hotelhez nem járt reggeli és mindenki nagyon éhes volt, betértünk az El Popular étterembe. Annyira népszerű volt, hogy alig kaptunk asztalt és mire kijöttünk már kígyózó sorokban vártak az emberek, hogy itt reggelizhessenek. Volt finom péksütemény, a legkülönfélébb tojásrántotta kombinációk, zamatos kávé. Én csak kávét, joghurtot és pirítóst kértem. Reggelire sem tudok sokat enni. Ezt a reggeli alkalmával meg is jegyezték útitársaim.

Miután mindenki jól lakott, ideje volt a tele pocakot lesétálni. A sétálóutcán muzsikusokkal találkoztunk. Ezt a hangszert csak tekerni kell és játssza a régi lemezt. Nem tudom hány éves lehet a hangszer, de pár kilométert beletekertek már, az biztos. Talán az idős Úr édesapja, és annak édesapja is ebből élt. Ki tudja?

Ez az épület nagyon híres, de már nem emlékszem miről. 🙂 A fene vigye el, ezért kell mindjárt blogolni… Majd Celinától megkérdezem.

Nemsokára megérkeztünk a Palacio de Bellas Arteshez, ami ez alkalommal Fernando Botero kolumbiai származású művész festményeinek és szobrainak adott otthont. Június 10-ig megtekinthető, ha esetleg valakit érdekel. Valószínűleg az én érdeklődésem hiánya, de még soha nem hallottam Botero-ról és alkotásairól, úgyhogy számomra nagyon érdekes volt ezt a műfajt megismerni. Sokat kellett sorban állnunk, de azt hiszem, hogy megérte! Fényképeket nem készítettem, de az interneten biztosan sok alkotását meg tudjátok nézni.

Egy kis szösszenet a furcsaságok rovatba. A lenti Úriember illegális szoftvereket árul (pl. Windows 7 professional) néhány pezóért, a város egyik legforgalmasabb pontján. Körülbelül három méterre tőle álltak a rendőrök, az egyiknél plexipajzs is volt, ha netán hirtelen tömegoszlatást kellene végrehajtania. Hehe.

A múzeum után visszaindultunk a Zócalo-ra, mert a Palacio Nationalban különleges, spanyol kincsekről szóló kiállítás volt.
A Nemzeti Palota belső udvara:

És kertje:

Talán nem is említettem még, de minden múzeumba motozás és ellenőrző kapun (fémdetektor) át tudtunk belépni. Hmm. Biztonság a javából! A kiállítás érdekes volt. Megnézhettük például, hogy szegény mexikóiak mivel találták magukat szemben, amikor a spanyolok partot értek. Az ismeretlen fehér lovagok talpig páncélban és fegyverben olyan fejlett és hódításra éhes civilizációt képviseltek, amivel az azték vagy maja kultúra nem vehette fel a versenyt. De nem csak fegyverarzenált láttunk. Voltak mindenféle spanyol kincsek, művészeti alkotások. Nyilván egy ilyen kiállítás megtekintése közben rengeteg párhuzamot fedez fel az ember a hódítók és a gyarmatosítottak kultúrája között. Többet, mint gondolná. Olyan furcsa érzésem volt, mintha Mexikót spanyol mintára átformálták volna. Azt gondolom, hogy Mexikó kultúrája nagyon összetett. Sokkal többet kellene olvasnom róla, hogy teljesebb képet lássak. Azért az ősi kultúra nyomai nem tűntek el teljesen. Itt egy idős indián asszony, aki a kedves fizető vendég lelkét tisztítja!

A Zócalo délre úgy megtelt utcai árusokkal, hogy alig tudtunk átvergődni a tömegen:

A szuvenír vásárlás sem okozott problémát:

Mivel a hotelt időben el kellett hagynunk, ezért ismét taxi után néztünk. A délutáni tarifa persze három-négyszerese volt a reggelinek, úgyhogy Celina bámulatos tájékozódó képességével és 3 darab 3 pezós metrójeggyel (~50 Ft) körülbelül 4 megállót haladva a hoteltől 3 háztömbnyire találtuk magunkat. Mint mindenhol, a metró itt is gyors közlekedési eszköz. Itt ráadásul még nagyon olcsó is.
A hotelből kijelentkeztünk, majd némi elemózsia beszerzése után haza indultunk. A négy-öt órás kocsikázás hazafelé az élmények feldolgozásával gyorsan elmúlt, estére a hotelben voltunk.

Egy kis slussz poén a végére. Pedro szerette volna megnézni a Men In Black című film legújabb, harmadik részét. Erőt vettünk magunkon és még aznap este átmentünk Guanajuatoba megnézni. Kicsit késve érkeztünk, már ment a film… spanyolul… Mit mondjak, hat hét alatt nem sok spanyolt tanultam.

¡Hasta mañana!

México, Distro Federal

vagy csak egyszerűen “Dé eFFe”

Éles szemű rendszeres olvasóim már a címből leszűrhetik, hogy a hétvégi bícs parti elmaradt. Igen, sajnos betojtunk. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor bemondták a hírekben, hogy a közintézményeket bezárták és nagy erőket mozgósítottak a keletkező kártok eltakarítására. Nos, ehhez képest a hétvégén nagyjából semmi sem volt Vallartában. A hurrikán legyengült, mire partot ért, és lágy trópusi esővé szelídült.

Az eredetileg hat fősre tervezett kirándulást hárman mindenféle okokra hivatkozva sajnos lemondani kényszerültek. Ezért Celina, Pedro és jómagam elhatároztuk, hogy Bud-ot jó messzire elkerülve, még nagyobb fába vágjuk a fejszénket és elindulunk az ország fővárosába. Később kiderült, hogy a két Magyarországnyi népességű városka meghódítása valóban kemény dió volt…

Na, de ne rohanjunk annyira előre, csak szépen sorjában.

Jó szokás szerint, az előző nap egyeztetett indulási időpontnál később indultunk utunkra. Utólag viccesnek tűnik, de eredetileg egy naposra terveztük a kirándulást. Úgy gondoltuk, hogy reggel indulunk, délre leérünk, múzeum, városnézés és irány haza. Azt hiszem, hogy már a reggeli csúszásnál megpecsételődött az egynapos kirándulás sorsa. Út közben nem volt nagy izgalom. Gyönyörködtünk a tájban, ami egyébként meglepően változatos volt. Querétaro-t elhagyva művelt, zöld területekre lettem figyelmes. Az út minősége is egyre jobb lett, ahogy közeledtünk Mexikó City felé. Celina hátul néha elbóbiskolt. Pontosan négyszer megálltunk útdíjat fizetni, majd körülbelül négy óra alatt elértük a várost.

Mexikóban egy úgy nevezett “Pajtás, ma nem közlekedsz!” rendszer működik. Meg sem próbálom leírni, mert annyira komplex a szabályrendszer. Az a lényeg, hogy indulás előtt meg kell győződnünk róla, hogy a rendszámunk alapján aznap jogosultak vagyunk-e áthajtani a város közigazgatásai határán. Ha a napokkal már tisztában vagyunk, akkor jöhetnek az órák, ugyanis azokra is figyelnünk kell! Például van egy szigorú reggel 5-től 10-ig terjedő tiltás a vidéki autósoknak. Akit érdekel, az itt utána nézhet pontosabban a szabályrendszernek. Pedro mindenesetre alaposan leellenőrizte a szabályokat, és az autó szélvédőjére ragasztott matricákat is. Velünk minden rendben volt.
A városba érve hosszú kilométereken át haladtunk a földszinten.

Igen a földszinten, ugyanis itt van emelet is. Az autók két szinten közlekednek. Dél körül jártunk, úgyhogy megálltunk egy Starbucks kávézónál egy kis frissítőre. Életemben először igénybe vettem a Valet Parking (inas parkol helyetted?) szolgáltatást.

Átadtam a gépjármű kulcsait egy vadidegen embernek egy papír fecniért cserébe. Na, ezek azok a helyzetek, ahol erősen próbára teszik a kultúrához való alkalmazkodó képességedet. Odaadjam? Ne adjam? Ez itt természetes dolog! Vagy éppen most rabolnak ki? Hittem a meggyőző egyenruhának és a kb. 1 perc alatt kihelyezhető standnak. A kávézóban átnéztük a további útitervet.

Az első állomás az antropológiai múzeum, alig néhány kilométerre van, rém egyszerű odatalálni. Majdnem így is lett. Miután (sértetlenül) visszakaptuk az autót, tovább folytattuk utunkat. Sajnos néhány kilométer után a forgalom teljesen beállt, és körülbelül egy órát kellett araszolnunk, mire le tudtunk kanyarodni a város fő utcájára, a Paseo de la Reformá-ra. Mivel a múzeumhoz nem tudtunk balra bekanyarodni, ezért a következő körforgalomig el kellett mennünk, hogy ott visszafordulva már kisívben le tudjunk kanyarodni a parkoló felé. A la Reforma méltó a város fő utcája címre. A körforgalmakban hatalmas emlékműveket emeltek, jobbról, balról toronyházak övezik. Ezen a hétvégén pedig különböző nemzetek kiállításait tekinthették meg a helyiek. Az út mentén felállított sátrak egy-egy nemzet értékeit mutatták be.

Volt még egy hajmeresztő élményem, miközben haladtunk visszafelé a múzeumhoz. A körforgalomba zöld lámpa után behajtva egyszer csak észrevettem egy piros lámpát. Kérdeztem Pedrot, hogy az ott mi? Szerintem neki is szokatlan volt, mert ő is elgondolkodott egy percre. Sokat nem kellett rágódnunk a kérdésen, ugyanis egyszer csak szemből! elkezdtek jönni az autók. Igen, itt nem csak az óramutató járásával ellentétes irányba halad a forgalom a körforgalomban. Őrület!
A lényeg, hogy nemsokára megérkeztünk a múzeumhoz, ahol a belépőjegyünk megváltása után elkezdtük végigjárni a különböző kiállító termeket.


Sokan úgy tudják, hogy ez a kő a maja naptár, ami 2012-ben véget ér (és vele a világ is). Nos, nem így van! Ez az azték napkő, az Ötödik Nap szimbóluma.

További képek a múzeumról a galériában:

Aki szereti a mexikói őslakosság történelmét, az itt biztosan megtalálja a számítását. Vagy 30 különböző terem van. Az idő rövidsége miatt mi csak az antropológiai kiállítást tekintettük meg. Majd három órával később, amikor már egyikőnk sem tudott többet befogadni, a múzeum saját vendéglőjében fizettünk be egy finom menüre. Volt minden, ami szem-szájnak ingere.

Az estebéd után a történelmi belváros felé vettük utunkat. A dolog azért tűnt nehéznek, mert nem volt meg a pontos cím. Pedro próbált navigálni. Miután elvétettem egy visszafordítót, nagyjából egy óránkba került visszatalálni a fő utcára. A korábban említett nemzetek kiállítása miatt az utat lezárták, ami további eltévedésekhez vezetett.

Útitársaim utólag merték csak elmondani (talán jobb is így), hogy az autós városnézésünk alkalmával bekeveredtünk a város egyik legveszélyesebb környékére, a Tepito negyedbe. Igazából hajszálon múlott, hogy egy fiatalember nem lopta el a műszerfalra kirakott telefonomat, ami éppen naviként funkcionált. Óvatlan voltam. Fényképezgettem és az ablak véletlenül letekerve maradt.
Ahogy sötétedett, egyre nyugtalanabbá kezdtem válni, amit a többiek is észrevettek. Szegény Celina meg is kérdezte, hogy ideges vagyok-e. Őszintén feleltem a kérdésre. Mire odajutottunk a Zócaló-hoz (a város főtere), már sötét volt. Kétségbeesetten keresgéltük a naviban a szállodákat és hívogattuk őket elfogadható ár és szabad szoba reményében.

Celina mentett meg bennünket. Felhívta egy barátját, aki javasolt nekünk egy olcsó, de elfogadható szállodát. A navi felejtős volt, inkább a taxisoktól és rendőröktől kérdezgettük, hogy merre menjünk. A szűnni nem akaró káoszban, lassan de biztosan közeledtünk a hotel felé. Amikor végre letettük az autót a parkolóházban, nagyon megkönnyebbültem.

Lefekvés előtt még gyönyörködtünk egyet Mexikóváros éjszakai fényeiben a Monumento A la Revolución teraszáról, aztán legurítottunk egy-egy sört a nagy izgalmakra.

A szállodai szoba csak kétágyas volt, megint előtörtek bennem az egyetemi évek emlékei. Sok jó ember, kis helyen is elfér…

A folytatás hamarosan következik!