Hotel élet.
Eltelt egy hét, én ismét mosok, szárítok, blogolok. Egészen megszoktam, hogy egy hotelben élek. A vendégek hosszabb-rövidebb ideig maradnak, de én a magam 6 hetével itt örök bútordarabnak számítok. Furcsa dolog, hogy látom őket csomagokkal felpakolva bejelentkezni, majd legközelebb a reggelinél már bőröndökkel érkeznek, és mikor én indulok a munkába, ők már kijelentkeznek. Akik viszont nem „cserélődnek”, az a személyzet. Mostanra már megismerem őket: a reggelinél az étterem bejáratánál általában egy szigorú tekintetű fekete bőrdzsekis nő szokott várni, aki bón ellenében enged csak be. A takarítók között, akik egyébként szép rendet tartanak nálam, van kedves, aranyos, de csak spanyolul beszélő, van egy-kettő, akivel angolul is szót értek. Van takarító bácsi is: köpcös, vékony hanggal. A recepciósok többnyire beszélnek angolul. Kedvencem a kis hölgy, aki beavatott a mosógépek üzemeltetésének világába.
– Apropó elkészült a fehér adag, pillanat, rakom a színeset! –
Ő már messziről mosolyog, ha meglát. Most ne firtassuk, hogy milyen gondolat van a kedves mosoly mögött… 🙂 (ne’ a balfék vendég? – a szerk.)
A mélygarázs őrei is felismernek, „megjött a Rangeres csávó” – gondolhatják. Azt már mondtam, hogy itt nem a menő sportkocsi a csajozós verda, hanem a pickup, vagy ahogy itt nevezik: „caminón”? Csak Marcsi megnyugtatására: az igazán süti verda a Ford F-250, LOBO, stb. Ezek nem litereket fogyasztanak százon, hanem nedves női bugyikat – legalábbis itt így fogalmaznak. Az enyém max izzadságtól nedves és büdös (klíma nélkül 40 fok) férfi alsót fogyaszt.
Na de pont ezért vagyunk most itt, a mosoda blogban.
Forrás: http://failblog.org/2009/03/09/laundry-win/
Folytatás jövő héten!
