Második rész, Dolores Hidalgo
San Miguel panorámájának megörökítése után elindultunk Doloresbe. A várost a történelmi múltja miatt kötelező felkeresni. Nagyon jó minőségű úton, érdekes látnivalók mellett elhaladva közelítettünk Dolores felé.
Szeretek itt vezetni! Nekem itt minden új. Elmerülök a tájban, vagy az út menti épületekben, autók, emberek látványában – gyorsan elmegy az idő. Sajnos mivel én vezettem, fényképek nem készültek. Egyúttal megfogadtam, hogy legközelebb Pedronak adom a volánt, én pedig a környezetet fogom pásztázni a gépemmel.
Dolores híres a kézműves termékeiről. A város bejáratánál több kerámiaüzletet is láttunk. Közelebb érve itt is belecsöppentünk a választási fiestába. Színpad, zenekar, beöltözött táncosok, árusok, hömpölygő tömeg. Lassan, de biztosan megérkeztünk a belvárosba, ahol hosszasan araszoltunk, mire sikerült találni egy parkolót. Jobban szeretem a céges autót zárt helyen hagyni, ezért parkolóházakban szoktam megállni. Nehogy már pont nálam lopják el, vagy karcolják meg az autót.
Innen gyalog folytattuk utunkat.
Út közben láttam egy érdekes dolgot. Egy óvatlan sofőr a kereszteződéshez túl közel parkolta le autóját, így a helyi busz nem tudott befordulni a keresztező utcából. Miközben szerencsétlen sofőr a tizenhetedik Y manővert próbálta, a rendőr néni előrántott egy elektromos csavarhúzót a bal nadrágzsebéből, és komótosan lecsavarozta a tilos helyen parkoló autó rendszámát. Kérem ez itt ennyire egyszerű. Nálunk a rendőrség és a parkolós cégek is halálra szívatják magukat a kerékbilincsekkel, meg a parkolási bírságok beszedésével. Le kell kapni a rendszámot, aztán azzal az autóval már csak a rendőrséghez lehet menni. A bírság egyébként ismételten nem drága. Pár száz Peso. Figyelmeztetnek, nem vagdalóznak, meg nyomorba döntik szerencsétlen polgárt. Nálunk azt hiszem 30.000 Ft egy tilosban való parkolás.
Na, térjünk vissza Doloresre. A főtéren is hatalmas a banzáj. Színpad, zene, tömeg. A térről fényképezve is látható még a színpad:
Aki eddig figyelt, az már tudja, hogy Hidalgo, a parókia papja indította el az eseményeket. 1810 szeptember 16-án reggel 5-kor meghúzta a harangokat, hogy az összegyűlt tömeget buzdítsa: Halál a romlott kormányra és a gachupines-ekre (=a spanyol születésű hűbérurak gúnyneve, akik Mexikóban uralkodtak). Minden év szeptember 16-án azóta is sokan eljönnek, hogy megemlékezzenek az eseményekről.
Nem túl feltűnően, de azért ott van a fricska. A legyőzött spanyol sereg egyik katonája búslakodik a fa árnyékában:
Doloresnek sem kell szégyenkeznie a temploma miatt:
Némi szuvenír vásárlás után elindultunk a parkolóház, majd pedig Guanajuato felé. A térképek szerint elég kanyargós hegyi út várt ránk. A szerpentines úton balról sziklafal, jobbról szakadék. Szalagkorlát nem volt. Eszembe jutott a görögországi kirándulásunk. A világ köldökének tartott Delphoi megmászásához 570 m magasba mentünk fel, a szerpentinen mindenkinek halálfélelme volt a buszban. Igaz, hogy ott, akkor az eső is esett, meg a hangulat is a tetőfokán volt. Én szeretem az ilyen „kalandokat”, így van miről mesélni a blogban, no meg majd az unokáknak. Szegény járgány közben tovább erőlködött. Szóltam Pedronak, hogy kapcsolja át a GPS-t, hogy mutassa a magasságot. Ekkor értettem meg az erőtlen motort, 2700 m magasban voltunk. Közben ránk sötétedett, így egy kellemes naplementés képet is tudtunk készíteni:
Tovább haladtunk a hegyi úton, közben lépten, nyomon tehenek legelésztek az út szélén, vagy haladtak át éppen az úton. Közeledtünk Guanajuatohoz, már láttuk a fényeit.
Később megálltam, hogy a hegyek között megbúvó városról készítsek még néhány képet.
Beértünk a városba. Pedro a tőle megszokott lelkesedéssel bepróbálkozott:
– Nem iszunk-e meg még egy sört, ha már úgyis itt vagyunk? – kérdezte
– Köszönöm, nekem elég volt a kaland mára, szeretnék lepihenni! – válaszoltam
Valamikor 10 óra után lehetett, amikor a hotelhez értünk. Ez is egy tartalmas nap volt – mentem fel a szobámba fáradtan.
