Jajj úgy élvezem én a strandot…

Mexikói utazásunkat pár napos Csendes-óceán parti strandolással zártuk.

Acapulco

Az útikönyv szerint Acapulco a külföldi nászutasok valamint az éves nyaralásukat töltő, kikapcsolódni vágyó mexikóiak egyik legfőbb úti célja. A várost az 1960-as években kapták fel igazán, amikor a hollywoodi sztárok magánházakban, éttermekben buliztak. John Wayne, Elvis, Marilyn Monroe és hasonló sztárok szórakozóhelye volt.

Acapulcóba érve a légkondis autóból kiszállva szinte mellbevágó volt a párás forróság. Bár szezonon kívül érkeztünk a városba, így is nyüzsgő tömeg és nagy forgalom fogadott minket. Az óceán part szállodát hamar megtaláltuk, és mint ahogy a recepciós is mondta, a szobánk az égben volt, a 15. emeleten. Mivel este érkeztünk meg a szálláshelyre, így az ablakon kitekintve a fényárban úszó öböl tárult a szemünk elé, melynek a látványa nem volt semmihez sem fogható.

Másnap reggel az égben fekvő birodalmunkból kinézve (nagyon magasan voltunk) a várt verőfényes napsütés helyett borús, párás idő fogadott minket.

No, gondoltuk ennyit a pancsolásról, a bícselésről meg a szánsájnról 🙁 És kicsit lelombozva mentünk le reggelizni. Miközben magunkhoz vettük a frissen facsart narancslevet, tejes hosszú kávét és mindenféle ínyencséget, örömmel láttuk, hogy az idő is kezd kivirulni.

Nyakunkba vettük lábunkat, és ha fürödni nem is tudtunk, de mezítláb sétáltunk egyet a parton.


Itt még cipőben.

A délutáni kényszerpihenőt követően (bővebben a következő bejegyzésben) elmentünk a La Cuebradához naplementét nézni…

… és ahol a sziklaugrók több mint 15 emelet magasságból vetik bele magukat a sziklás öbölben tajtékzó habokba. Mindezt naponta ötször, némi apróért. A fiatal fiúk bátorsága minden ide látogató turistát -köztük minket is- lenyűgözött.

Nem tudom, hogy történt-e már baleset, de reméltem, hogy nem akkor és ott véti el valamelyik ifjú az ugrást.

Ixtapa

Bícs sorozatunk következő állomása a festői szépségű “fiatal” turista paradicsom, Ixtapa volt.
Az oda vezető út kókuszpálma ültetvényekkel volt szegélyezve. Paradicsomi érzés.

Ixtapa nem is olyan régen még ugyanilyen kókusz ültetvény volt, mely a mexikói állam jóvoltából egy gondosan megtervezett, kivitelezett és fenntartott üdülőparadicsommá változott.

A szállásunk a parttól 2-300 méterre volt, de a hotel kertjében lévő medence a lustábbakat felmentette e rövidke séta alól is.

Másnap vízitaxival “áteveztünk” Ixtapa szigetre, amelyen többféle strand várja a turistákat:
– Korallos, gyűjtögetős halas nézegetős

– homokos, pihenős

– homokos jetskizős

Óceánparti pihenésünket egy naplementés, romantikázós sétával tettük emlékezetessé.

Marcsi Mexikóba megy…

Elérkezett az idő, hogy én is beszámoljak Mexikóba érkezésemről…Bár csak azt mondhatnám, hogy “nem lesz hosszú a blog bejegyzés, mert minden rendben zajlott”, de sajnos (?) nem így történt.

Szóval egy csütörtöki csípős hajnalon, úgy két óra magasságában Marcsika fogta a kis bőröndjét és megindult a nagy útra. Vegyes érzésekkel csuktam be magam mögött a kis lakásunk ajtaját, mert még soha sem utaztam ilyen távolra egyedül. Másfelől már nagyon vártam, hogy Bali arcát élőben és nem csak skypon keresztül lássam.

Szóval miután kivittem Herendre az autót- mert ugye fő a biztonság, nehogy a csillag után az egész autónak lába keljen…- Balázs Apukájával elindultunk a Liszt Ferenc Airportra. Azt hittem, hogy a korai időpont miatt majd alig lézengenek emberek a reptéren, de nagyot tévedtem. Az embersereglet úgy hatott, mintha mindenki most akarna elutazni kis Hazánkból… Átvágtunk a tömegen, mely idővel még inkább sokasodott- és becsomagoltattuk a kis bőröndömet. Persze nem lennénk Magyarisztánban, ha a bőröndcsomagolósbácsi nem az alábbi szép szavakkal engedett volna utamra 1700 forintért (!) cserében. Meg mertem kérni,hogy a bőröndöm kihúzható fogantyúját ugyan már legyen kedves szabadon hagyni, mire konkrétan rám förmedt: majd ő azt tudja, hogyan kell és különben is: ezt csinálja immár 16 éve és ne legyek már ilyen mérhetetlenül önző, hogy a pakoló munkásokra nem gondolván a másik fogantyú szabadon hagyását nem kérem alapból…. No, ezt már nem hagyhattam szó nélkül és megköszöntem neki, hogy ily kedves szavakkal bocsát el Magyarországról.

Ezt követően a csomagom feladása és a becsekkolás zökkenőmentesen zajlott, majd egy óra várakozás után beszállhattam a Boeing 737-800-ba, mely fél 7 körül szállt fel és vett irányt Amszterdam felé, ahol fél 9 körül landoltunk, esőben. Még a gépen összehaverkodtam egy 12-13 év körüli kissráccal, aki minden évben megteszi a Budapest- Monterrey (Mexikó) távot, hol egyedül, hol családdal. A nyarat ő bizony a mexicói rokonoknál tölti. Erre szokták azt mondani “de sz.r neki”. Most egyedül utazott, illetve kiskorú lévén a személyzet pesztrálta, így arra vonatkozó reményeim szerte is foszlottak, hogy segít nekem eligazodni a  rengetegben (leszállást követően elvezették egy külön terembe, ahol egészen a következő repcsi indulásáig elszórakoztatta a repülőtársaság).

Magamra maradva gondoltam sétálgatással és nézelődéssel ütöm el a csatlakozásig hátra lévő 5 órát. Amúgy ugyan azon útvonalon utaztam, mint anno Bali. Ezért is nem ragozom ezt tovább, fél 3-kor elhagytam Amszterdamot és Mexikó city felé vettem az irányt 400 útitársammal egyetemben egy Boeing 747-400 fedélzetén. Az út a magamfajta antitechnik embernek viszonylag unalmasan telt. Persze kipróbáltam a fedélzeti szórakoztató elemeket (és nem azért, mert Balázs javasolta, vagy ilyesmi, hanem mert KI AKARTAM próbálni, mert annyira izgi…). Szóval én nem világot mentettem Tom Cruissal, hanem egy bogár rettentően izgalmas életét követtem le, úgy másfél órában. Persze előtte és utána is ettem. Mert a gépen mindig etetnek…Mindennel. Hol egy kis nasi mandula, hol egy pasta, hol pedig gyümölcs. A hozzám hasonlóan nagyétkű emberek már csak azért is várják a leszállás pillanatát, mert kezdenek bepánikolni attól, hogy újra enni kell:-) Aludni sajna nem tudtam a gépen. A két szomszédom közül az egyik az engemaztánsemminemzavarlondonicsajszi volt, aki 0-24-ben evett, vagy ivott, vagy a leglehetetlenebb pózokban aludt. Másik útitársam egy indiai férfi volt, indiai szagokkal, aki 10 napra utazott Mexicóba. Megjegyzem: szerintem drogfutár volt a csávó, mert a National Geographicon korábban látott “Rács mögött” sorozatban szereplő egyének minden tipikus vonását hozta (1. minek utazik valaki kétszer annyit, mint én, csupán 10 nap kedvéért? 2. ha a légi utas kísérő hozzá szólt, totál zavartan viselkedett, hebegett-habogott, 3. tőlem kérdezte, hogy mit kell a bevándorlási papír ezen és ezen részébe írni, Tőlem?? Érted, aki alig makog valamit angolul, ő meg elvileg angol gyarmati ország szülötte… Gyanús volt, nagyon gyanús…)

No de röpke 12 órás út után meg is érkeztem Mexicó citybe. Helyi idő: 19:10. Csatlakozásom indulása: 20:10. Közben meg kellett ejtenem a következőket: bevándorlási papír igazoltatása, csomag felvétele, vámvizsgálat, csomag leadása, majd kisvasúttal átmenni a Terminal2-re, ahonnan a belföldi csatlakozásom indult (volna…). Ekkor még lelkes voltam és optimista. Gyorsan haladt minden, kedves (!!! a magyar csomagolós bácsinak elmondom még egyszer,nyomatékosan: KEDVES) mexicói vámőr fogadott, majd 180 napra bebocsátást nyertem csudálatos országukba. Csomagommal a vámvizsgálati sorba beálltam és erősen aggódtam: csak ki ne kelljen nyitnom a bőröndöt… Na, nem azért, mert valamit rejtegettem volna, hanem mert azért elég nehéz lett volna spanyolul elmagyaráznom, hogy miért pihen a bőröndömben kb. 3 liter tömény, 15 tábla csoki, pezsgő, 2 üveg bor és egyéb, non food szuvenír. Jah és 3-4 db ruhanemű… (Persze erre az esetre is volt Balinak egy ötlete: ha ki akarják dobatni velem a cuccot, akkor egyem/igyam meg. Na ez a hehehehehehehe kategória. )

De hála az égnek, zöld utat kaptam. Csomag újra lead, majd irány kisvasúttal a Terminál2. Hiába volt gyors a belépésem az országba, sajnos a 20:10-es csatlakozást lekéstem… Na, ekkor még nem pánikoltam (mondom: MÉG NEM…), mert Amszterdamban rákérdeztem- gyanítván, hogy kevés lesz az az egy óra ahhoz, hogy elérjem a csatit- mi van akkor, ha nem érem el a leoni átszállást? Megnyugtattak: semmi gond, a következő járatra adnak jegyet.

Szóval csatlakozás lekésve, mi ilyenkor a teendő? A kezdőknek mondom: az információs pultot felejtsék el!!! Oda mindig olyan embert ültetnek, aki 1. nem beszél semmilyen nyelvet (gyakran még a sajátját sem…), 2. általában férfi, akiben a segítőkészség és együttérzés szemernyi szikrája van csak meg, az is valahol mélyen (elnézést a kivételektől!!!- persze az összes ismerősöm kivétel!!!), 3. azért ültették oda, mert nem volt jobb dolga. Na, ezt az embert el kell kerülni. Én nem így tettem, így az életemből el is ment röpke 15 perc a semmire. Tovább állva az információs pulttól információ nélkül, megkerestem az Aeromexico irodáját, mert a jegyem az ő járatukra szólt. Ekkor 20:20 helyi idő szerint. Ott kedvesen megnyugtattak: no problemo, több lehetőségem is van. I. lehetőség: visszavonatozok a terminál1-re, ahol megkeresem a KLM irodát, ahol díjmentesen lesznek kedvesek cserélni a jegyemet, II. lehetőség: díj ellenében egy másik ablaknál az Aeromexico cseréli a jegyemet a következő járatra. Te melyiket választottad volna, ha tök egyedül állsz a világ egyik legnagyobb városának gigantikus, több terminálos repterén este 20:40 kor? Nos, én a “díjellenébenjegyetcserélünk” megoldás mellett döntöttem. irány az X. ablak, ahol a néni rettentően kedvesen, tört angolsággal elmondta, hogy ezt bizony buktam, mert ma már nincs járat Leonba…. Menjek át a KLM irodába (tudjátok: Terminál1, kisvasúttal Mexicóvároson át) és kérjek új jegyet a holnapi első gépre. A HOLNAPI első gépre. És addig??? Na, itt már folyamatos vonalban voltam Balival és közöltem: itt ragadtam. Az otthonom közel 11 000 km-re a hátam mögött, egy óceán választ el, ő meg ugyan 5 órányi autóútra tőlem, így hát pillanatnyilag magam vagyok a sok-sok reptéren alvó, gyanúsan sötét bőrű és “tutiengemmegtámadniakaró”- amigo között. Ismét a kérdés: Te mit tettél volna? Balitól és Pedro kollégájától jött egy nagyon kreatív ötlet: keressek egy buszt, vegyek rá jegyet és menjek el Queretaroba, ami kb. fél úton van Mexico city és Silao között. Mire én oda érek, ők is ott lesznek autóval. Persze ez így nagyon egyszerűen hangzik, de képzeljétek csak el: ott állsz a reptéren, azt sem tudod, hogy fiú vagy-e vagy lány, ezer ember vesz körül, folyamatosan az útleveleden és a pénztárcádon tartod a kezed… Némi biztonságot adott ugyan, hogy kb. 20 méterenként rendőrök álltak mindenhol, így eszem ágában sem volt elhagyni a reptér területét!!! De nem ám! Fogtam magam és elhatároztam: megalszok egy reptéri hotelben, kerüljön bármibe….. Ezt közöltem Baliékkal is, akik közben kimentek a leoni reptérre a csomagomért, gondolván: ha én nem értem el Leonba, hátha a csomagom igen. Persze nem így volt, hisz a csomagom sem tudott ennyi idő alatt végig futni a rendszeren, így az is még Mexico cityben dekkolt.

Még egy erőtlen próbálkozást tettem a KLM iroda felkeresésére (tudjátok: kisvasút az éjszakában, Terminál1, keresgélés a rossz arcok figyelmének kereszttüzében, stb, stb, stb), de természetesen este 9 körül csak a szendvicsét majszolgató dokkmunkást sikerült a hülye kérdéseimmel zaklatnom, mert az iroda zárva volt.

Szóval kis Marcsika nagy reptéren szállodát keres. És talál egy távolsági buszjárat jegyirodát. Sokat nem is gondolkodtam: kinéztem a várost, amit Bali mondott, 300 pesoért megvettem a helyre és névre szóló jegyemet (bár a Molnár név elfogadhatóbb mexicói barátainknak, mint a Glück, azért a megértése/leírása így sem ment könnyen… A Marianna nem gond, itt viszonylag gyakori név). Szóval jegy megvan, busz indul 22:00-kor. Telefon Balinak, aki Pedroval elindultak Marcsi mentő útjukra.

A buszról és a beszállásról azért írnék pár szót, hogy lássátok: lehet, hogy európaiak vagyunk, de ebben a kategóriában közel sem vagyunk egy szintem Mexicóval, azt kell mondjam. Szóval mikor a buszállomás felé vettem az irányt- mely a reptér alsó szintjén volt- egy ismételt vizsgálaton kellett átesnem. Mintha egy repülőgépbe szállnál be: öv és egyéb fémtárgyak levesz, kistáska, útlevél és ezek egy tálcára rápakol, buszjegy megmutat, pittyegős kapun áthalad és kész. A buszindulás előtt szintén vizsgálat (olyan motozásos, táskába túrkálós-féle), majd ezt követően betehettem lábamat a fullos személyszállító járműbe. Nem is mondom rá, hogy busz, mert az megtévesztené az olvasóimat. Ez több volt, mint busz. Beszálláskor a kedves utas kapott egy üveg jófajta ásványvizet, némi sós chipset, egy kis édességet és kedves mosolyt. A buszban minden üléshez volt biztonsági öv, képernyő, fülhallgató és csatlakozó, melyen vagy a rádiót vagy a képernyőn menő filmet tudtam hallgatni. Az ülés előtt tengernyi hely a megfáradt lábaknak és ha ez esetleg még nem elég, akkor az előtted lévő ülés hátuljából kihajtható, puha lábtartót is igénybe vehetted.

Indulás előtt egy rendőr minden utasról készített egy fotót (szerintem az enyém nem sikerült valami jól, mert csak mosolygott rám a csávó. Gondolom le lehetett olvasni az arcomról, hogy a hátam közepére nem kívánom az egészet, de hát ez van… Lehetne rosszabb is!). Ez azért gyanakvásra adott okot. Rémlett, mintha az útikönyv első oldalának első sorában az szerepelne: “Kedves turista! Egy dolog van, amit Mexicóban ne csinálj: éjszaka ne utazz autóbuszon, ne taxizz és lehetőleg ne vezess A-ból B-be…Mert előfordulhat, hogy rabló banda keresztezi utadat…”. De hát így izgalmas az élet, nem? Itt vagyok a bűnözési ráta tekintetében a világ egyik legveszélyesebb országában, korom sötét éjszaka van és én egy távolsági buszon ülök, mely közel 300 km-t tesz meg velem valahova, ami nem is biztos, hogy az a város, ahol Balázsék várnak.. Mert ugye a kiejtésem csapnivaló, elmutogatni meg nem nagyon tudtam az úti célt (pedig jó vagyok Activityben:-) Szerintetek tudtam aludni? Hát persze, hogy nem. A túlélés ösztöne még termeltetett elgyötört testemmel annyi adrenalint, hogy a 3 órás utat tágra nyílt szemekkel, az ülésembe préselődve utazzam végig.

Hajnali fél 2 körül értem Queretaróba. A központi buszállomáson leszálltam és elkezdtem keresni egy ismerős arcot. No, a nagy keresésbe úgy elmentünk egymás mellett az ismerős arccal, hogy csak. Na, hát nem így képzelte egyikünk sem a nagy találkozást, gondolhatjátok. De miután megbizonyosodott róla, hogy én vagyok én, egymásra találtunk, volt ölelkezés, virágcsokor (!), meg minden.

Személyesen is megismertem Pedrót, aki egy végtelenül kedves fiatalember. Majd még 2 órás autóút várt ránk a szállodáig, így hajnali 3-kor végre álomra hajthattam fejem Bali mellett. És nem is kell ennél több.

Pár tanulságot azért vonjunk le az utamból, ha már itt vagyunk és persze mert így kerek egész a történet. Az első intő jel az volt, hogy a jegyvásárlás visszaigazolásán/számlán és az indulás előtti napon történt becsekkoláskor kapott beszállókártyán nem egyezett a leoni csatlakozás indulási ideje (előbbin 21:25, utóbbin 20:10 volt). Ez fel is tűnt és próbáltam elérni a légitársaságot, hogy most akkor mi a szösz van, de sajnos nem sikerült épkézláb embert találnom. Így ez a kis eltérés elkönyvelődött a “majd lesz valahogy” kategóriába.

Aztán a másik dolog: a légitársaság Amszterdamban megnyugtatott, hogy minden oké, nem lesz gond. Persze a kedvesség jól esik ilyenkor az embernek, de nem szabad hagyni, hogy madárnak nézzenek! Jobban kellett volna erősködnöm, hogy nekem már pedig van most 5 órám a csatlakozásig, kérek egy másik jegyet Mexico city-Leon vonalra!!!

Harmadik dolog: soha, de soha nem szabad pánikba esni. Az tényleg csak ront a helyzeten. Egyfelől saját magadba roskadsz, ami külsőleg sírásban nyilvánul meg (persze én nem sírtam, de elcsukló hang azért volt egyszer-kétszer…), ami okot adhat a keselyűknek a támadásra.

Itt Mexicóban- annak ellenére, hogy tevőlegesen nem tudtak rajtam segíteni- mindenki nagyon-nagyon kedves volt velem. Az irodistától elkezdve az információhiányos információsig, a vacsorázó dokkmunkáson át a rendőrnőig mindenki. Így ismét beigazolódott az, hogy egy embert/ember csoportot nem a bőrszíne és a híre/hírhedtsége okán kell determinálni, hanem az alapján, ahogy veled bánnak! Társadalmi üzenet VÉGE.

Tehát most itt vagyok egy csodálatos országban, csodálatos emberek között és csodálatosan érzem magam az én Másik felemmel!

u.i.: köszi a figyelmet, folyt.köv.